5. rész
Moemi
Az ajkaim mosolyra húzódtak, amikor megpillantottam
a három lányt, de valamiért olyan furának tűntek. Ők kíváncsian néztek meg,
majd a középső szőke csaj szólalt meg előbb.
Amúgy annyira szépen (iskolához illően) nincsenek
felöltözve, de nem zavar, én is szoktam úgy öltözködni. Csak jó fejek legyeneek!
- Szia, Amber vagyok – mutatkozott be, majd a másik
két lány is így tett. A fekete hajú Lisa, a másik pedig Charlotte.
- Sziasztok.
Elkezdtek kérdezősködni, hogy mi a hobbim, miket
szeretek meg miket nem, miért ilyen színű a hajam, meg sok hülyeségeket, amikre
lelkesen válaszoltam. Ez nagyjából öt percig tartott, mert egy másik szőke csaj
kihívta őket a mosdóba. Így egyedül maradtam, de eszembe is jutott, hogy mondta
a tanár, hogy a szünetben menjek le az órarendemért. Így tettem, és miután
megkaptam, véletlenül beleütköztem valakibe.
- Bocsi – szólaltam meg, aztán felpillantottam a
fiúra. Az osztálytársam volt, az ezüsthajú.
- Semmi baj – mosolygott le rám, aztán felvette a
földről az órarendemet, amit észre se vettem, hogy elejtettem. A papírt felém
nyújtotta, én meg elvettem tőle. – Legközelebb figyelj a lábad elé – mondta kedvesen,
én pedig meglepődtem, amiért nem basz le. Merthogy mindig leordítottak
ilyenért.
- Oké – húztam én is mosolyra az ajkamat.
- Gyere már Lysander – kiáltotta a haverja
ingerülten, mire mind a ketten oda kaptuk felé a fejünket. A vörös hajú pár
méterre állt tőlünk, épp sorra került a büfében.
- Őt hogy hívják? – tettem fel gyorsan a kérdést,
csakhogy azért tudjam már az osztálytársaim nevét.
- Castiel – felelte, mire Castiel újra kiáltott
Lysandernek, aki végül oda sietett hozzá.
Aha, szóval a vörös a Castiel, ezüst a Lysander. Csak
nehogy elfelejtsem a neveket.
Míg az osztályterem felé igyekeztem, elismételtem
magamban, hogy kinek ki a neve, mert az kínos lenne, ha elfelejteném. Bár az
osztály többségének még nem tudom, de majd megkérdezem Kentint. Vagy Ambert.
Amikor beléptem a terembe, felszólalt a jelzőcsengő,
én pedig a helyemre pillantottam, ahol nem volt ott Kentin. Aha, persze, hogy
nem ott volt. MÖGÖTTEM VOLT. Fúú, éreztem, hogy belép a személyes terembe, hogy
kikerüljön, mert nem álltam félre.
- Moemiii – lépett be a terembe Amber. Elmosolyogva
pillantottam rá, mire a szemem sarkában láttam, hogy Kentin megbotlik egy
táskában és pofára esik. Oda kaptam a fejem, a többiek meg felröhögtek.
Felsegítettem, és felmerült bennem egy kérdés, hogy ő biztosan egy testőr. Mármint
igazi, akinek papírja van róla, mert ma ez volt a második, hogy bénáskodik.
Végül felsóhajtottam, ő pedig megköszönte
kipirultan, Amber pedig mellém lépett.
- Milyen kapcsolatban vagy vele? – kérdezte halkabban,
engem pedig kirázott a hideg.
Nem akartam erre válaszolni, szerencsére a tanárnő
hangja megmentett, aki mindenkit a helyére ült. Leültem Kentin mellé, és rá
néztem. A könyökén támaszkodott, álla pedig a tenyerében volt, és úgy nézte a
füzetét. Megkérdezzem tőle, hogy jól van e? Már nyitottam az ajkamat, hogy
feltegyem neki ezt a kérdést, de inkább meggondoltam magam.
Kentin
2004. december 12.
Eljött az én napom. A születésnapom. Ennek a napnak
nagyon fontosnak kellene lennie, hisz ez az a nap, amikor világra jöttem. A
szüleimnek ünnepelnie kellene, a barátaimnak pedig meg kéne ajándékozni engem.
Egy jó kis bulit kellett volna összecsapni. Nem kellett volna nagyon felfújni,
elég lett volna az is, ha a családommal lehetek. De mindez számomra csak egy
álomkép. Sosem fog megvalósulni. Soha az életben, mert nincsenek szüleim, se
barátaim. Teljesen egyedül vagyok, még ételre is alig futja. Azt is lopok.
Csak tíz éves vagyok, és a világról sem tudok
annyit. Csak azt, hogy kegyetlen. Rettentően könyörtelen tud lenni. Nem is
tudom, mióta vagyok egyedül. Arra sem emlékszem, hogy volt nekem valaha bárki
is. Komolyan, bárki.
Egy elhagyatott házban szoktam meghúzni magam, fent
a padláson, ami mellesleg eléggé nyirkos a sok esőtől meg hideg is. De nincs
más választásom. Vagy ez, vagy pedig az utca, ahol mellesleg esik kint a hó. A
hóesés látványa szép, de nem szeretem, mert ilyenkor mindig hideg van. Nem
szeretem a hideget, mert mindig fázom. Tüzet sem tudok mindig gyújtani. Ajjj,
nem tudom mit kéne tennem. Fogalmam sincs. Nem kérhetek senkitől sem
segítséget, mert mindenki elüldöz. Ezt tapasztalatból mondom.
A nedves parkettán ültem, és néztem onnan az
elhaladó autókat. Maga a ház kétemeletes, sok-sok szobával, de nem merem
meghúzni magam egyik olyan szobában sem, mert… olyan ijesztőek. Itt fent is
félek, de valamivel nyugtatóbb.
Miközben az elhaladó autókat figyeltem, a tüdőmet
egyre jobban töltötte meg az igazságtalanság érzése. A düh marta a szívemet.
Kérdések merültek fel bennem, amelyek megválaszolatlanul maradtak. Pl.: Miért
pont én?; Mivel érdemeltem ki ezt a sorsot?; Tettem valami rosszat?; Ki a hibás
mindezért? Én? Magamat hibáztattam. Nem tudom mindezt elfogadni, de élni
akarok. Meghalni könnyű lenne, és egy jó lehetőség is lenne, de nem akarom ezt
a választást, mert kíváncsi vagyok a világra. Meg akarok tapasztalni dolgokat,
egyszerűen élni akarok. De annyira rosszul érzem magam attól a gondolattól,
hogy mindez sosem fog sikerülni. Mert mint mondtam, fogalmam sincs, mit
tehetnék. Még csak egy gyerek vagyok.
Az esőáztatta hajamba túrtam, még a szememből is
kisöpörtem a zavaró tincseket. Amúgy mellesleg ma semmilyen ételt nem sikerült
ellopnom, és már nem bírtam, úgyhogy muszáj volt vissza jönnöm ide, kicsit
felmelegedni. Valahonnan jó lenne szerezni legalább egy kis kenyeret, mert éhen
halok. Mit beszélek, mindig éhes vagyok. De ha csak itt ücsörgök és
belefulladok az érzéseimbe, sose fogok előrébb jutni.
Elfeküdtem a földön, és a tekintetem pedig még
mindig az ablakon volt. Lassan sötétedni fog, tényleg el kéne indulni kajáért.
Viszont a testem nem azt teszi, amit az agyam parancsol neki. Magzatpózba
gyűrtem magam, a két kezemmel pedig átöleltem magam. Szemeimet erősen lehunytam
és próbáltam kiverni a fejemből azt a sok rossz dolgot, ami eddig valaha
történt velem. Az idegességtől pedig kapkodni kezdtem a levegőt, még a könnyeim
is hullani kezdtek. Nem igazság. Nem… Nem… Nem igaz… Nem igazságh.
- Nem igazság – suttogtam. – Nem… Nem.
Elaludtam. Nem is emlékszem, mit álmodtam.
Hangzavarra kaptam föl a fejem. Kint kiáltozásokat hallottam, ezért nehezen
pislogva felültem, aztán elkapott a köhögő görcs. Közben még a könnyeimmel is
küszködtem, még a taknyom is kifojt. Közben kinéztem az ablakból, de nem
láttam, hogy kik ordítoznak. De ezek a hangok megijesztenek. Mit tegyek? Hova
menjek? Mi van, ha itt megtalálnak, és újra megvernek, mert nem szabadna ide
bejönnöm. Félek.
Remegtem, és a sapkámat a fejemre húztam, ami
valahogy alvás közben lejött rólam. Amikor sikerült abbahagynom a köhögést,
fájdalmasan szorítottam a mellkasomra az egyik tenyeremet, mert fájt. Gyengének
éreztem magam, de ezzel nem foglalkozhattam, nem pihenhettem még. El akartam
innen menni, de amikor feltápászkodtam, megszédültem, és seggre estem. Félig
oldalra is dőltem, de a könyökömmel megtámasztottam magam, s amikor elmúlt a
szédülés, a kabátom ujjába töröltem az orromat, és újra feltápászkodtam.
Kinyitottam a nagy megpenészedett, néhol letört faajtót, aminek a hangjától
összerezzentem. Nyikorgott, én pedig köpni-nyelni nem mertem, mert féltem, hogy
valaki meghallja, és elkap. Épp csak annyira nyitottam ki az ajtót, hogy
kiférjek rajta. Majd óvatosan ráléptem az első lépcsőfokra, aminek ugyan úgy
volt hangja. Végül lerohantam a padlásról és kiléptem egy sötét folyosóra.
Éppen annyi fény volt, hogy tudjam, mi hol van, hol az ajtó meg ilyenek. Bár
fejből is tudom, merre van a kijárat, csak nem szeretném semmilyen lyukba
belelépni, és leesni az első emeletre, vagy tovább a földszintre.
Amikor kiléptem a szabadba, szomorúan vettem
figyelembe, hogy még hidegebb volt, mint nappal. Még a saját leheletemet is
láttam. Ám mire meg is indulhattam volt valamerre, hirtelen egy férfi elkapta a
karom és elkezdett ráncigálni, meg kiabálni velem. Felsikoltottam, mert nemhogy
csak megijedtem, hanem majdnem be is pisiltem, de sikerült visszatartanom.
Elvégre nem kislány vagyok, nem pisilhetek be!
- Te vagy az a kis buzi, aki lopkodja az áruimat –
szólalt meg, én meg nem bírtam megszólalni. - A szüleid nem tanították meg
neked, hogy semmi sincs ingyen? – rángatott meg, a hangja pedig nagyon ingerült
volt. Féltem bármit is mondani, így hát csak vártam az ütéseket, amiket kapni
fogok. Még a szemeimet is erősen lehunytam. Nem akarom ennek az arcát látni.
Szipogtam, és a könnyeimet próbáltam visszatartani,
de annyira nem ment. A torkom is megfájdult ettől az erőlködéstől.
- Na, majd én megmutatom neked, hogy ilyenkor mit
kap az ember – ellökött a hóba, én pedig hanyatt estem, meg a csupasz ujjaim is
megfájdultak a hideg hóban. Éreztem, hogy adta volna az első erős ütést, amikor
váratlanul valaki elrántotta tőlem és bemosott neki egyet. A szemeim azonnal
felnyíltak, és megpillantottam azt az embert, aki megmentett, akit immár
apámnak tekintek. Aki befogadott, és tanított. Az, aki kiképzett engem. Aki
miatt erős lettem.
Kaptam egy esélyt az új életre, én pedig örömmel
fogadtam el.
