Valamelyik részben Moemi megemlítette,
hogy Daichi kétszer erőszakolta meg. Ezt megváltoztattam. Tehát nem egyszer
tette meg, hanem többször, amit Moemi nem fog elmondani, hogy pontosabban
hányszor is. A lényeg az, hogy sokszor.
Jó olvasást! ♥
6. rész
Moemi
Szeptember 14. (hétfő 13:41)
Rezgett a telefonom,
amikor a suli előtt álldogáltam Amberekkel, akik nagyban a pasijukról
dumcsiztak. Meg kell mondanom, hányingerem volt ettől a témától. Most mért kell
a másiknak a szexuális élményeit kivesézni? Oké, megértem, hogy biztos izgalmas
volt, meg élvezetes, meg mit tudom én. De itt? A suli előtt? Nehogy azt
higgyétek, hogy sugdolóznak. Á, neem. Hát, akik elmennek mellettünk, mind
meglesnek minket. Annyira kínos. Komolyan, mindjárt itt hagyom őket. De várjál…
Nem csak most ez, ebben a pillanatban ez a téma. Tulajdonképpen a második
szünet óta ez megy. Annyira unalmas már.
Ezen a napon nem nagyon sikerült beszélgetnem a
többi lánnyal, mert Amber mindig oda hívott hozzájuk, hogy akkor velük legyek.
De akkor is… A téma… Hát, hiszti rohamot kapok, ha még egy percet is el kell
viselnem.
A rövid farmernadrágomból nagy nehezen kihúztam a telómat, feloldottam a
képernyő zárat, aztán láttam, hogy egy új SMS-em érkezett.
Feladó: Daichi
Ne csinálj
semmi meggondolatlanságot, édes. Ne gyere vissza addig, amíg azt nem mondom,
hogy jöhetsz. Maradsz a seggeden, és tanulsz. Majd jelentkezem.
UI: Óvatosan a
pasikkal. Ha megtudom, hogy valaki mással lefeküdtél, széjjel kúrlak! …. „Haljál meg!!!” Vegyél vissza
magadból, tudd, kivel beszélsz!
13:43
Némán felsóhajtottam, és magamban már átkoztam ezt a
szemetet. Legszívesebben agyon verném. Először is. Mi az, hogy ne csináljak
semmi meggondolatlanságot. Mit parancsolgat már. Azt csinálok, amit akarok.
Másodszor. Ne menjek vissza, mi? Soha a büdös életben nem tenném oda vissza a
lábam a saját akaratomból. Sőt, hogy ne találjon meg ez az ember, akár még a
déli sarkra leköltöznék a pingvinekhez. Legalább jó társaságban lennék. Az meg,
hogy szétfagynék, csak másodlagos. Na meg, mi az, hogy ne feküdjek le mással?
Az én életem, és úgy élek, ahogy nekem tetszik. Nem vagyok a tulajdona. Lehet,
félnem kéne tőle, de nem félek. Nem is tudom miért. Az elején, amikor elkezdett
bántani, megerőszakolni meg parancsolgatni, akkor nagyon féltem tőle. A
közelében rettegtem, még lélegezni is alig tudtam, de ez már elmúlt. Már más
ember vagyok. Bátrabb. Nem érdekel, ha megver. Tegye, ha nincs más választásom
– mintha valaha is lett volna. Az én döntéseim szerint akarok élni. És nem
akarok arra gondolni, hogy mi lett volna, ha inkább ezt meg azt teszem meg, ott
szenvedni mellette. Tehát, úgy próbálok élek, hogy ne bánjak meg semmit. Egy
nap szabad leszek, mint egy madár.
- Moemi. Jól vagy? – térít vissza a jelenbe Amber
hangja, miközben az egyik tenyerét a szemem előtt rázta, hogy figyelek e. Hát,
fogalmam sincs, mi történt az elmúlt pár percben, de nem nehéz kitalálni.
Észrevettem, hogy a két kezemet már leejtettem a két
combom mellé, a fejem pedig le volt hajtva és a fehér cipőmet bámultam. Mintha
olyan izgalmas és szexi lenne. Lassan megemeltem a fejem, Amber pedig
visszahúzta a kezét maga elé. Éreztem, ahogy egy könnycsepp végig folyik az
arcomon, de a tenyeremmel gyorsan letöröltem.
- Mi a baj? – tette fel a kérdést Lisa, tekintetében
aggódás csillogott.
- Ööö… - kerestem a szavakat, de hirtelen semmi sem
jutott eszembe.
- Ne mond, hogy te is egy pasi miatt vagy kiakadva –
szólalt meg mellőlem Charlotte. Ideges volt, és láttam a szemében, hogy
legszívesebben belerúgna valamiben. Mint már rájöhettél, a téma a pasik voltak.
Charlotte exe is szóba került. Mit is mondott, mikor szakítottak? Asszem, azt
mondta, tegnap. De lehet, hogy tegnapelőtt.
- De… - feleltem bizonytalanul. Végül is, ez nem
hazugság.
- Utálom a pasikat – sziszegte az összeszorított
fogakkal.
- Mi történt? – kérdezte Amber. Míg a másik két lány
szeméből őszinte aggodalom és együttérzés csillogott, Amberéből inkább
szánalom. Wat…
Nem akartam erre válaszolni. Még is mit mondhattam
volna? Az igazat semmiképp. De hazudni sem akartam. Gyorsan kutakodni kezdtem a
fejemben egy olyan válaszért, amitől nem fognak több kérdést feltenni. De semmi
sem jutott eszembe. Semmi hasznos. Bezzeg, ilyenkor lefagyok.
- Nem akarom elmondani – feleltem. Hát, ezzel nem
nyertem meg magamnak őket. – Nem tartozik rátok – jelentettem ki, mire Amber
szúrós szemei a vesémbe vágtak.
Amber felhorkantott és a melle előtt összefonta a
karját.
- De bunkó vagy – élesen, felpaprikázottan mondja ki
a szőke.
A két lány egyetértően bólintott, és a tekintetüket
felváltotta a harag.
- Lehet, bunkó vagyok. De hidd el, te se vagy jobb –
kezdtem bele a mondandómba, ami egy cseppet sem lesz kedves. Annyira
feldühített ez a lány meg Daichi, hogy gondolkodás nélkül csak folytak belőlem
a szavak. – Az utóbbi szünetekben másról sem volt szó, mint a pasik, a szex meg
a farkak. Az első dolog, amit megtudtam rólad, hogy múlthét hétvégén egy
kigyúrt szőkeséggel nyomtatok le vagy három menetet egy szállodában, akit nem
is ismersz. És akkor még itt sajnáltatod magad, amiért a szex után otthagyott
téged a picsába, meg a képedbe nyomta a pénzt.
Amber tátott szájjal és kipirulva meredt rám.
Legszívesebben kinyírt volna. Egy kicsit sem vettem le a hangerőmből. Nem érdekelt,
ha más is meghallja, utálom a kurvákat. Gyűlölöm őket. Én nem akarok közéjük
tartozni. Lehet én is az vagyok, mert én is csináltam ilyet, de én nem
élvezetből tettem.
- Te aljas ribanc… – szűrte ki a szájából,
összeszorított öklökkel, és összehúzott szemöldökkel.
- Aljas vagyok? Talán. Ribanc? Meglehet.
- Ezt még nagyon megbánod – mondta mellőlem
Charlotte, aki megfogta Amber kezét, és elhúzta innen. Lisa rosszállóan rám
nézett, és elhordott mindennek, majd utánuk eredt.
Na, ennyi az első barátokról. Megutáltattam magam
velük. De, most, hogy belegondolok, egyáltalán nem akarok velük barátkozni. Ők
plázacicák, bulizós fajták, de én nem ilyen vagyok. Semmi kedvem színészkedni,
inkább egyedül leszek. Amit meg az előbb mondtam Amberre, kicsit sem bánom.
Mondtam volna még egy s mást, ha nem lépnek le.
Felemeltem a fejem, és felpillantottam az égre. Csak
néhány felhő volt a kék égbolton, meg madarak repkedtek. Lágy szellő simogatta
az arcom. Vettem egy mély levegőt, ami jól esett a szívemnek. Kentin eközben
meg mellém lépett, és az ő kócos hajába is belekapott egy pillanatra a szél,
mint az enyémbe. Felé fordítottam a fejem, és felnéztem a smaragdzöld szemeibe,
amelyek valamiféle jókedvet árasztottak. Halvány mosoly volt az arcán, kezei a
zsebében voltak.
- Hallottad? – kérdeztem, bár tudtam a válaszát.
Bólintott.
- Jól tetted – suttogta, mire még jobban
elmosolyodott, én meg meglepődtem. Nem kérdeztem meg, hogy miért is tettem jól,
de azt hiszem tudtam miért. Talán mert nem kedveli őket. De én nem mosolyogtam.
Kicsit szomorú voltam, hogy mégsem sikerült barátokat szereznem. – Hé. – A
fejem tetejére tette az egyik tenyerét, és megpaskolta. – Ne keseredj el. Ez
még csak az első nap volt. Még találhatsz barátokat.
Igaza van… Ez
még csak az első nap, még van esélyem.
Mosolyra húzódott az ajkam, és bólintottam egyet.
Közben letöröltem az ottmaradt könnycseppet az egyik szememről.
- Na, menjünk haza – szólaltam meg vagy fél
másodperc múlva, amikor elindultam.
- Ne arra menj – kapta el a csuklóm, én meg
értetlenül néztem rá. – Ott a kocsim – mutatott egy fekete autóra, mire elindult
felé kezemet elengedve. Először csak azt hittem viccel, de nagyon nem úgy tűnt.
Amikor beültem az anyós ülésre, ő a biztonsági övet kötötte
be, mire én is így tettem. A táskámat pedig magam előtt öleltem magamhoz,
Kentiné meg a hátsó ülésen hevert.
- Ha van kocsid, akkor miért busszal jöttünk reggel?
– kérdeztem.
- Mert itt hagytam.
Néma csend telepedett ránk. Kentin beindította a
kocsit, kitolatott a parkolóból, majd elindultunk, csakhogy nem abba az
irányba, ahova kellene. Kíváncsian rá néztem, mire a fejemben lévő kérdést
megválaszolta.
- Nem tudom, te mennyire vagy éhes. De én nagyon.
Mekizüünk!
Imádom az ottani sült krumplit, egyszerűen isteni. Azt szeretem a legjobban. S
most, hogy belegondolok, éhen halok.
Nagyban faltam a kocsiban a big mac menüt – merthogy
Kentinnek nem volt kedve beülni, pedig nem voltak olyan sokan. A parkolóban
voltunk, és csendesen eszegettünk. Egyikünk sem szólalt meg, addig, amíg a
telefonom meg nem csörrent. Kihalásztam a gatyámból, és megpillantottam a
kijelzőn Christian nevét. Elképzelésem sincs, mit akarhatott. Elutasítottam a
hívását. Ám ő nem adta fel, és vagy már negyedszerre próbálkozott, amikor
Kentin felém pillantott, miután lenyelt egy falat hamburgert.
- Nem veszed fel? – kérdezte.
Megráztam a fejem.
- Miért?
- Nem akarok vele beszélni. Nem kedvelem – feleltem.
- Miért?
- Mert rossz ember – kaptam be a számba néhány sült
krumplit, s miután megrágtam és lenyeltem, Kentinre néztem. – Ha tényleg olyan
fontos lenne, küldene egy SMS-t. De nem ír. Tehát vagy unatkozik, vagy pedig
részeg – ittam bele a kólámba. – Utóbbiban mernék fogadni – dugtam vissza a
zsebembe a telót. Tessék, már nem is hív. Mondom, hogy nem fontos.
Csendben eszegettünk tovább. Semmi kedvem nem volt
beszélni, de eszembe jutott, hogy nem messze van egy könyvtár, ami egy ideje
érdekelt. Szerintem megnézhetném, ha már végül itt vagyok. Miután bezabáltam,
fogtam a szemetet, kinyitottam a kocsi ajtaját. Kitettem az egyik lábamat,
amikor Kentin megszólalt.
- Hova mész?
- Kidobni a szemetet – mutattam egy kukára, és
kiszálltam, becsaptam az ajtót. A kólás papírpohár is a kezemben volt. Öt-hat
lépést tettem meg a kukáig, miközben éreztem Kentin tekintetét rajtam.
Behajítottam a szemetesbe mindent, kivéve a kólát. Abból még kiittam az utolsó
kortyot.
Nagyon
érdekelne az a könyvtár. Pillantottam jobbra-balra úgy, hogy nem
fordítottam el a fejem, közben úgy tettem, mintha még innám a kólát. Pedig üres
volt. Kentin kocsija mögöttem volt, amúgy.
Csak óvatosan.
Egy rossz mozdulat, és Kentin azt hiszi, amit nem kéne. Merre szökjek? Jobb
oldalon járda, úttest, házak, autómosó. Baloldalon pedig asztalok, székek meg
gyerekcuccok. Egy biztos… Nem akarok Kentinnel lenni, úgyhogy én most fogom
magam, és elindulok. Azaz rohanok. A járdáról leléptem az úttestre, gyorsan
körülnéztem, hogy jön e valami, közben a testőröm a nevemet kiáltotta. Olyan
gyorsan futottam, ahogy csak tudtam. Elsiettem az autómosó mellett, ahol egy
fickó éppen a kocsijáról öblítette le a szappant.
Újra a járdán futottam. Át kellett volna mennem egy
zebrán, de piros volt a lámpa. Ezért inkább futottam tovább egyenesen, át egy
zebrán, ahova éppen akkor nem fordult be egy autó se. A szemem sarkából meg
láttam, hogy Kentin a kocsival jön utánam. Pár méter után pedig volt újabb
zebra, ahol már át tudtam menni. Leléptem a járdáról, két-három lépés és… KENTIN
ELÉM VÁGOTT A KOCSIVAL!!! Kiszállt, maga mögött erősen (!) bevágta az ajtót, és
dühösen rám meredt. Én meg hátráltam. Megijedtem a tekintetétől. Egyre közelebb
jött, én meg a járdaszegélyben majdnem megbotlottam, de elkapott a karomnál.
Magához rántott, és amikor neki ütköztem, éreztem, hogy izmos felsőteste van.
Ellöktem magamtól.
- Még is mit művelsz? – kérdezte kissé megemelt
hangnemben.
- Nem láttad? – Én hangosabban szólaltam meg. Az
államat is megemeltem, hogy lássa, nem félek tőle.
- Még szerencse, hogy láttam. Nem szökhetsz csak így
meg. Felelős vagyok érted. Mi lett volna veled, ha valaki elkap? Mit tettél
volna, ha elrabolnak, és én nem lettem volna ott? Létszíves, többet ne csinálj
ilyet. Utálom, mikor valaki megpróbál lerázni!
Megforgattam a szemeimet. Ugyan már. Ki akarna
elrabolni. Ajj, hagyjon már az ilyennel. Ennyi erővel az összes nő veszélyben
van… Nem is csak a nők. Mindenki. Komolyan, nem hiszem el.
- Nem vagy te senkim – kezdtem. Éles hangom még
dühösebbé tette. Láttam a testtartásán és a tekintetében. – Se a bátyám, se az
öcsém, se az apám. Nem vagy a rokonom. Nem vagyunk barátok. Nem mondhatod meg,
hogy mit csinálhatok és mit nem. Oda megyek, ahova akarok. Ha pedig le akarlak
rázni, akkor lerázlak.
Kentin autója mögött dudált egy szürke autó
tulajdonosa, aki elküldte Kentint egy melegebb éghajlatra, mert útban volt.
- Szállj be a kocsiba – parancsolta mély hangon,
visszafogva magát.
Összefontam a mellkasomon a karom.
- Nem – böktem ki, mire felkapott a hóna alá, és
bebaszott a hátsó ülésre. Nem szépen betett, neeeem. Bebaszott (!), és bevertem
a lábamat. Az ajtót bevágta, és be is zárta. Visszaült a kormány mögé, és
elindult.
- Még is mit képzelsz magadról? – üvöltöttem vele,
mert olyan nagyon felidegesített, hogy kicsi hiányzott, hogy megtépjem a haját.
– MÉG IS MIT?!
Nem válaszolt.
Bekötöttem magam, és a szemeimmel megöltem Kentint. Ezt nem fogom eltűrni. Ezt nem!
- Úgy látszik, szabályokat kell bevezetnünk, ha nem
tudsz viselkedni – állt előttem összefont karokkal, mint én, csak én ültem
középen a kanapén. Olyan csúnyán néztem rá, ahogy csak tudtam.
- Nem vagyok gyerek – sziszegtem. – Mellesleg nincs
jogod szabályokat felállítani. Ez itt az én házam, és mint mondtam, te nekem
senki vagy.
- Sajnálom, de ezt még sokáig el kell viselned,
úgyhogy barátkozz meg vele.
- Biztos, hogy nem.
- Akkor nem leszünk jóban.
- De még mennyire, hogy nem – suttogtam, de nem
vagyok biztos abban, hogy meghallotta.
Túl dühös voltam ahhoz, hogy megpróbáljak másképp
gondolni Kentinre. Hogy egy kicsit megkedveljem. Csak annyira, hogy elviseljem.
- Ki lógott gengszterekkel? – komolyan nézett rám,
és komoly választ várt. Én pedig egyre feszültebb lettem.
El tudjátok képzelni, mennyire utálom az ilyen
kérdéseket? Az olyanokat, amelyek velük kapcsolatos. Az a baj, hogy akár
akarom, akár nem, ilyenkor úgy is eszembe jut valami rossz emlék. S amikor
felvillan a fejemben, olyan, mintha újra átélném, és ezt nem akarom. Lehet,
hogy kívülről erősnek és magabiztosnak látszom, pedig valójában nagyon
sebezhető vagyok.
Felálltam.
- Ahhoz neked semmi közöd – egyre élesebbé vált a
hangom. A szívem keservesen dobogott.
- Ha nem lenne, szerinted itt lennék?
Ökölbe szorult a két kezem. Szeretném azt mondani,
hogy menjen el, de tudom, hogy nem tenné. Magától nem. Ezért kell nekem
megadnom a kezdő lökést.
- Meg tudom védeni magam – vágtam rá azonnal
gondolkodás nélkül, mire hirtelen elkapta a kezemet, és lelökött a kanapéra.
Felsikítottam, ő pedig fölém kerekedett. Egyik kezébe fogta a két csuklómat a
fejem felett, a lábaival meg leszorított, hogy ne tudjak mozogni. Rángatóztam, és
sikoltottam, hogy engedjen el, de mintha meg sem hallotta volna. A szabad
kezével befogta a számat, és közel hajolt a fülemhez, én meg erősen lehunytam a
szemem.
Emlékeztem arra a napra, amikor Daichi először
erőszakolt meg. Emlékeztem minden mozdulatára, minden szavára, a lélegzetére.
Mindenre. Ugyan így szorított le. A szívverésem gyors volt, és remegtem is.
Kentin a puha ajkával megérintette gyengéden a
nyakamat, és mintha azt éreztem volna, hogy belevigyorog a nyakamba. De nem
voltam benne biztos, túlságosan is azzal voltam elfoglalva, hogy kiszabaduljak
alóla. Tudtam, hogy magamtól nem fog menni, még sem adtam fel. Tovább
rángatóztam keservesen, és a tenyerébe nyöszörögtem. Az egyik szememből kibújt
egy könnycsepp.
- Meg tudod védeni magad? – suttogta a fülembe. – Ha
képes vagy rá, akkor huszonnégy órára békén hagylak.
Képtelen voltam rá. Túl váratlanul támad rám, még
felkészülni sem tudtam.
- Nem foglak bántani, de egy idegen kanos fickó
megteheti – szigorú és komor volt, s amint ezt elmondta, leszállt rólam.
Nem néztem rá, csak fogtam magam, és berohantam a
szobámba. Magam mögött bevágtam az ajtót, és kulcsra zártam. Remegő végtagokkal
estem az ágyamra. A mellkasomra tettem a tenyeremet, és kapkodtam a levegőt. Magam
alól kirángattam a takarót, és alá bújtam. A hajamba markoltam és zokogásba
törtem ki. Nem kaptam levegőt, és percekig még a könnyeimet sem tudtam elzárni.
Akármennyire is szerettem volna abba hagyni, nem ment. A szívem túlságosan is
fájt.
Olyan fél óra biztos eltelt (többnek éreztem),
amikor kezdtem egyenletesebben lélegezni és megnyugodni. A takarót lejjebb
húztam, hogy a fejem ne legyen alatta, és hogy magamba szívhassak egy kis
levegőt. Felsóhajtottam szaggatottan, amikor kopogtak az ajtómon.
Összerezzentem.
- Moemi… - szólalt meg Kentin. – Nem akartam durva
lenni, de azt akartam, hogy felfogd – hallottam, hogy mennyire komolyan
gondolta, de mintha egy kis megbánás csengett volna a hangjában.
- Ez az első éles küldetésem, hogy megvédjelek. Jól
akarom csinálni, de nem megy, ha nem hagyod. Tudom, hogy ez kellemetlen neked,
de kérlek, engedd meg, hogy megvédjelek.
Szünetet tartott. Arra várt, hogy megszólaljak, de
nem tettem. Nem akartam.
- Gondolkozz felnőttek módjára – folytatta. – Ne viselkedj
felelőtlenül, elvégre nagylány vagy már.
Tudom, hogy kéne viselkednem, hogy mindkettőnknek jó
legyen… azaz inkább csak Kentin lenne megelégedve azzal, ha engedelmesebb
lennék. És ha itt hisztizek meg ilyenek, nem lesz jobb. De… Én csak nem akarok
egy fiúval élni. Utolsó reményem az, ha megkérem szépen Daichit.
Kihúztam a zsebemből a telómat, közben felültem. A
combomra tettem, az éjjeli szekrényemről meg elvettem a kikészített zsepi
kupacból egyet, majd még egyet és párszor kifújtam az orrom és a könnyeimet is
megtöröltem.
Felsóhajtottam újra.
Feladó: Moemi
Kérlek szépen, Daichi… Küld el a testőrömet.
Bármit megteszek, csak kérlek…
15:27
Tudtam, hogy úgy is el fogja utasítani a kérésemet,
de legbelül azért reménykedtem. Ezért inkább megpróbáltam ezt a reményt kiverni
a fejemből. Erősnek kell lennem. Ma még a fájdalom, de holnaptól valami más.
Újra azzá a magabiztos Moemivé fogok változni, aki nem fél semmitől, és
senkitől. Kemény leszek mindenkivel.
Lehet ma nem sikerült barátot szereznem, de emiatt
sem fogok elkeseredni. Még vannak az osztályban lányok. Lesz, ami lesz.
