1. rész

1. rész

I leave my team

Moemi

Egy rémálomból felijedve kapkodtam a levegőt, teljesen leizzadtam. Még szédültem, és úgy éreztem, hogy nincs bent levegő, pedig szükségem lenne rá. Ki kell nyitnom az ablakot. Ezt tettem, és a szoba megtelt hideg friss levegővel. A szédülés kezdett egyre jobban alábbhagyni. Mindjárt jobban leszek.

Felpillantottam a holdra, melyet vékony felhőréteg takart.

De miért van olyan furcsa érzésem? – tettem fel magamban a kérdést, de nem kaptam rá választ.

Az ablakot nyitva hagyva léptem ki a szobámból és a fürdőszobába mentem. Ruháimtól megszabadultam, közben megengedtem a vizet meleg fokozatra állítva. Leültem a kádban, a kék hosszú hajam a hátamat és a melleimet takarta.

Ó… Miről is álmodtam? Nem emlékszem, pedig nagyon rémisztő volt.

Megkönnyebbült sóhaj tört ki belőlem, és halványan elmosolyodtam. Jobb is, hogy nem emlékszem, kitudja mi történt a fejemben.

A langyos víz egyre jobban ellepett habbal, majd elzártam a csapot, s hátradőlve lehunytam a szemeimet. Ismét felsóhajtottam. Nosztalgikus hangulatban voltam. Eszembe jutott a múltamból egy s más, ami jelen pillanatban hiányzik, vagy olyan, amire gondolni se akarok. A lakásban pedig csend honolt, bár kintről az utcáról beszűrődött a kiabálás meg a sikoltozás. Dangegun város igazán veszélyes, éjjel mindig megy a veszekedések, lövöldözések, sikoltozások. Nem ajánlatos sötétedés után kimenni az utcára, mert még véletlenül kapsz egy golyót a fejedbe. Brr, utálom.

A telóm a mosógép tetején hevert. Drága darab, ajándékba kaptam Daichitól. Attól az embertől, akit legjobban utálok a világon. Bár igazából hálásnak kéne lennem, amiért megmentett a nevelőszüleimtől és befogadott, de… valahogy nem tudom szeretni. Hogy miért? Majd megismeritek.

Ó, már ennyi az idő? Sietnem kell. Még nagyon korán van, de Daichi utasított minket, a csapatot, hogy legyünk nála ötre a pincébe. Nem ellenkezhetünk.

Mivel sietnem kellett, ezért hajat mostam, azután pedig gyorsan kipattantam a kádból, és magamra tekertem a fehér puha törölközőmet. A szobámban megtöröltem a testemet, és a hajamat is megszárítottam. Csak azután léptem a szekrényemhez, hogy keressek valami ruhát. A lakásom nem nagy. Sőt eléggé kicsi, és szinte mindig rendetlenség van. A falak meg vannak repedve, néhány helyen még a tapéta is lejött. Tévé nincs, de egy béna ágyam van, ami mellesleg kényelmetlen. Élhetnék Daichival is, akkor anyagilag jobb életem lenne, de nem akarom.

Olyan ruhát vettem fel, aminek a szoknya része fekete, a felső pedig fehér volt, amelyet derekamon elől egy masni egészített ki. Hozzá pedig fehér magassarkú cipőt húztam a lábaimra. Tulajdonképpen mindig, amikor tali van Daichivel, akkor így kell öltöznöm. Kaptam már büntetést, amikor nem csinosan voltam felöltözve. Kék hajamat kifésültem és kiengedve hagytam. Felkentem magamra sminket, kihúztam a szemem, szempillaspirált is felkentem pilláimra, és rózsaszín rúzst kentem ajkaimra.

Akkor… Essünk túl a mai napon.

- Na, mi van a hős szerelmeddel? – szólalt meg röhögve Christian, miután beléptem a pincébe.

Lesétáltam a lépcsőn és beléptem az ajtón, ahol a többiek üldögéltek. Ahogy sejtettem, most is az egész pince tele volt szeméttel. Egy sötét kis helyiség, ahol csak egy lámpa volt és néhány szék meg romlott kaja és üdítő. A pincéhez hozzátartozott egy kis ablak, de tökre feleslegesen, mert mindig zárva van. A bűz is ellepte a kis helyiséget, de nem is csodálom, mert végül is a fiúk szokták használni. Dohány és hullaszag terjengett. Ezek nem tudom, hogy bírják ki ezt, de meg van rá az okuk, amiért itt henyélnek. Igen… Okuk erre van, de arra nincs, hogy rendet tartsanak.

- Közöd, barom? – feleltem flegmán, de legszívesebben hozzá sem szóltam volna. És hős szerelmemmel? Tudtommal nekem olyanom nincs.

- Hé-hé-hé! Vigyázz a száddal, bébi! – felnyitotta a dobozos sörét, aztán belekortyolt.

Christian az egyik sarokban egy széken ült, és a kését csodálta, másik kezében ugye a dobozos sörét tartotta. Ó tényleg, az a bizonyos kés. Ezüst nyele van, és bele van vésve a monogramja. Emlékszem, azzal nyírta ki a macskámat, azóta utálom. Nem… Szerintem még előtte is utáltam. Sosem volt szimpatikus, tök bunkó ember. De hogy ez az ember hogyan is néz ki? A barna belőtt haja (ami mellesleg félhosszú) belelógott a szemébe, így eltakarta a szürke szemeit. Nyakában pedig egy ovális alakú medál lógott és piros-fekete kockás inget hordott, egy szakadt sötétkék koptatott színű farmer nadrággal. A szürke sapkája a földön hevert maga mellett. Arcán pedig megjelent egy féloldalas vigyor, mint aki röhög magában. Késéről felemelte tekintetét, egyenesen rám.

- Igazán dugha… - szólalt volna meg újból, de valaki más félbeszakította. Szerencse is, mert a szemébe vájtam volna a cipőm sarkát.

- Minek vagy itt? – elfordítottam a fejem, és rögtön meg is pillantottam a csapat legcsendesebb tagját, de még is ő a legperverzebb. Jeff. (Na jó, talán Christian megveri ebben…) Amikor a csapattal vagyunk, muszáj úgy csinálnunk egymással, mintha idegenek lennénk, pedig valójában legjobb barátok vagyunk. Jeff jó fej.

- Mi az, hogy minek vagyok itt. Én is meg vagyok hívva – feleltem, utána pedig gyorsan körbenéztem, de Daichit nem láttam.

- Ja – hagyta ennyiben, és tovább üldögélt a koszos földön, miközben valami videót nézett a Youtuben. Egy másik fickó meg –, gondolom új tag, mert nem ismerem – épp valamit felszívott az orrába. Valamit, mi? Naná, hogy drogot, és eléggé jobbra-balra dülöngélt, képén meg megjelent egy kielégült mosoly. Sötét ruhát viselt és a haja is fekete volt, de amúgy sem láttam eléggé, mert pont a pince legsötétebb sarkában ült.

- Daichi merre van? – tettem fel a kérdést Jeffnek, válasz reményében, amit csodálatos módon meg is kaptam, de, csak azért mert megjött az emlegetett szamár.

- Mögötted – szólalt meg Daichi. Hangja mély volt és rekedtes.

Igazából tökre váratlanul ért, és össze is rezzentem. Felé fordultam és felpillantottam a szemébe. Egy fejjel magasabb volt nálam. Szemöldöke össze volt húzva dühösen, barna félhosszú haja pedig tiszta kóc volt. Szemei körül pedig sötét karika éktelenkedett, mint aki semmit, vagy alig aludt az éjjel.

- Nincs lóóóvééé… - kiabálta eszeveszettül Christian, mint akinek elmentek otthonról. Lefogadom, hogy részeg. – De f*sz az van számodra! – vihogott, és kezdett felidegesíteni.

- Kuss – szűrte ki összeszorított fogai közül, kezei pedig ökölbe szorultak. Kezdtem aggódni, hogy valami baj történt. Igaz, nem kedvelem őt, de nem akarom, hogy probléma legyen.

Christian azonnal befogta, még a vigyora is lefagyott arcáról.

- Soha többet nem bízok meg rokonban – jegyzett meg magának olyan halkan, hogy csak én hallottam meg. Idegesen a hajába túrt, de amikor meglátta a sötét sarokban lévő újoncot, szinte azonnal oda lépett hozzá. Pólójánál fogva emelte fel és üvöltözni kezdett vele.

- Te rohadék – rángatta meg. – Miért? – tette fel a kérdést, amire választ várt, de nem kapott. – Hogy tehetted ezt? – mély levegőt szívott. – AZ UNOKAÖCSÉD VAGYOK, ÉS TE… - emelte fel a hangját, de el is akadt a szava. A fiú nem reagált rá semmit, csak vigyorgott és nyögdécselt. Kész roncs.

Elengedte a rokonát. Daichi fölé tornyosult és bevert neki néhányat, még meg is rugdosta.

Mindhárman – én, Jeff és Christian – csak néztük őket szinte mozdulatlanul, értetetlenül, reménykedve, hogy minden rendben, mert ha valami elbaszódott… az nagy probléma lenne nekünk. Vagy negyedóráig csak verte, egyikünk sem merte leállítani, végül Jeff szólalt fel előbb.

- Mi történt? – kérdezte bizonytalanul.

Daichi egy utolsót belerúgott, azután pedig felénk fordult. Szemeit rám szegezte, én meg azt hiszem izzadni kezdtem. Most miért néz rám? Felmegy tőle a vérnyomásom. Megindult felém, én pedig hátrálni kezdtem magas sarkúimban mindaddig, amíg meg nem akadályozott a csukott ajtó. Megállt előttem, dühös képétől még a szavak is belém fagytak.

- Te meg igazán figyelhetnél arra, kivel fekszel össze – suttogta nekem, aztán felpofozott, azonnal oda kaptam az arcomhoz a tenyeremet. Szemeim könnybe lábadtak és próbáltam egyenletesen lélegezni.

- Ez volt az utolsó alkalmad itt. Csalódtam benned – megrázta a fejét csalódottan, én meg értetlenül meredtem rád. – Ó, a pénzt pedig felejtsd el, mert tőlem egy fityinget sem kapsz.

- É-én – motyogtam, de nem hagyta, hogy ennél többet mondjak.

- Takarodj – kiabálta nekem, de mivel nem mozdultam, ezért megragadta erősen a karomat, és kirángatott a pincéből, fel a lépcsőn. A kapun kívül pedig lelökött a földre, a szemem sarkából meg láttam, hogy a két fiú követett minket. – Többet meg ne lássalak itt. – Ez volt az utolsó szavai. Bezárta a nagy barna kaput, és innentől sem őt, sem a két fiút nem láttam.

Látásomat elhomályosította a könnyeim, pár pillanatig csak meredtem az ajtóra. Nem értek semmit. Miért? Mi történt? Remegő kezeimre vittem le a tekintetem, könnyeim végigfolytak az arcomon. Aztán inkább feltápászkodtam, és elindultam hazafelé, mielőtt visszajön Daichi és bánt.

A nap melegítette a napbarnított bőrömet, és egyre jobban melegedett fel az idő. Itt-ott néha meghallottam veszekedéseket, de rájuk sem hederítettem. Vagy tizenöt percbe telt, mire hazaértem, és szerencsére egy olyan alakba se botlottam bele, aki meg akart erőszakolni. Itt az ilyen mindennapos, még nappal is. Otthon leültem az ágyamra és megtöröltem nedves arcomat.                Hanyatt vetettem magam, és a koszos plafont bámultam, és a csapaton gondolkodtam.

Mi is ez a csapat? Mi drogokat árulunk. Nekem pedig az a szerepem benne, hogy vevőket találjak.

Elrontottam valamit? Ha igen, akkor miért verte meg a rokonát? De várjunk csak… Akkor most ki vagyok rúgva? Mert ha igen, az azt jelenti, hogy elköltözhetek. Új életet kezdhetek meg minden.

Felültem, szívem gyorsan vágtatott. Magas sarkúmat pedig levettem.

Daichi azt mondta, takarodjak. Ez pedig azt jelenti, hogy már nem vagyok része a bandának. Istenem… Egy álmom válik valóra.

Azonnal előkerestem a fekete bőröndömet, amit a földre tettem le. Kinyitottam és pakolni kezdtem. A szekrényből az ágyamra hajítottam az összes ruhámat és gyorsan összehajtogatva eltettem őket. Miután ez megvolt, a cipőimet is ide hoztam a bőröndhöz. A fehér magas sarkú cipőmet, amit az előbb vettem le, belehelyeztem egy fehér zacskóba, és eltettem a bőröndbe. Az ágyam mellől pedig felkaptam a fekete hátizsákomat, kicipzáraztam, és a maradék fehérneműimet ebbe helyeztem el. Ide tettem el az új fehér convers cipőmet, amit még nem hordtam. Eltűnök innen, mielőtt Daichi meggondolná magát.

Mindent elpakoltam, az összes cuccomat. Kajával meg nem foglalkoztam, nem érdekelt. Annyira siettem, reménykedtem, hogy nem felejtek el semmit. Taxit is hívtam.

Felvettem a fekete topánkámat. A kisebb fekete válltáskámban pedig a fontosabb dolgaim voltak: pénz; bankkártya; személyi-; taj kártya meg ilyenek. Ebbe a táskába tettem el a telefonomat is. Tehát a válltáskát átvetettem a nyakamon, a hátizsákot a hátamra kaptam, és a kezembe fogtam a bőröndömet. Kulcsomat még elvettem a konyhapultról, és bezártam a lakást. Ha el is felejtettem valamit, nem számít.

Tulajdonképpen tudtam hova megyek. Két várossal odébb van egy lakásom, amit még az igazi szüleimtől örököltem. Még megvan, és alig várom, hogy oda érjek. Természetesen fizettem a lakbért meg ilyenek, vigyáztam rá azzal a céllal, hogy egy nap oda költözhessek. Ma jött el az a pillanat.

Prológus

Sziasztok, úgy döntöttem, hogy inkább újra kezdem, de az eddigi részekben, amik történtek, azok ugyan úgy meg fognak történni, vagy újra írom, vagy kiegészítem, esetleg máshova teszem. Azért lett végül ez, mert nem tudtam írni, semmi ihletem nem volt. S mivel szeretném írni ezt a történetet, ez volt a legjobb megoldás. Remélem ezért nem fogtok megharagudni. Részek pedig úgy jönnek, ahogy a szabad időm engedi.

Az E/3 pedig azért maradt úgy, mert nem szerettem volna átírni E/1-be.

Na de nem is húzom az időt, ~ jó olvasást! <3

Mielőtt elkezded olvasni a történetet, előtte ajánlom figyelmedbe a „karakterek” menüpontot.

Prológus
Past

Moemi

Be vagyok zárva egy sötét szobában, s levegő alig van bent, mert nem lehet kinyitni az ablakot. Folyik rólam a víz, annyira meleg van. S tudod mi a legrosszabb? Egyedül vagyok, s ki tudja mikor érnek haza a nevelő szüleim. Ők nem szeretnek engem, ezért is zártak be ide kulccsal élelem nélkül. Még vizet sem kaptam, ki is vagyok száradva. Már vagy egy teljes napja ide bent vagyok egy régi ággyal. Valójában egy faházban vagyok a szobámban. Gyakran bezárnak ide, amikor rossz vagyok, hogy meg tanuljak viselkedni. Ez a büntetésem, amiért megettem apa dugi csokiját. Gazdagodtam még egy pár zöld-lila folttal is.

A régi ütött-kopott vajszínű ágyamon fekszem egy kemény sötétzöld párnán. A kényelmetlen (ahogy az ágy is) pokrócom a földön hever. Kapkodom a levegőt, és nagyon gyengének érzem magam. Könyörgöm, engedjenek ki innen, ígérem, jól fogok viselkedni. Vagy legalább hagy mehessek ki a szabadba, hogy egy kis friss levegőt szívhassak. Az ágyam mellett egy régi szekrény van, s vele nézek farkasszemet. Mi mást nézhetnék. Ezeken kívül nincs semmi más a kicsi szobámba, csak egy fából készült szék az ajtó mellett az egyik sarokban, ami valójában eltört. Azért is kaptam egy pár pofont, pedig nem is én törtem el. Fölöttem van az ablak, melyen beszűrődik a holdnak a fénye, ezzel is ijesztő árnyékokat vetve a falra. Félek.

Tulajdonképpen egy erdőben vagyok, ezért még jobban is félek. A szüleim mindig mondták, hogy ha elkószálok, akkor magamra maradok a sok vadállattal, amik megesznek.

Magzatpózban fekszem, könyörögve Istenhez, hogy segítsen. Csak most az egyszer kérje meg a nevelő szüleimet, hogy engedjenek ki innen, ki a szabadba. Nem kapok levegőt.

A szemeimet lehunyom, mert nehéz már nyitva tartani. S már kapott volna el az édes tudatlanság egy álomba repítve, amikor hallom, hogy betörték az ajtót. De nem tudtam mozdulni, a testem túlságosan is kimerült. Érzem, hogy valaki felkap, de nem úgy, ahogy a nevelő szüleim szoktak. Ők durván a lábamnál, kezemnél vagy a hajamnál fogva emelnek fel, de ez a valaki meg úgy, mint egy hercegnőt.

E/3

- Most már minden rendben lesz – suttogta Moeminek egy hang, és hitt neki, de álomba merült.

Daichi az az ember, aki kiskora óta képtelen szeretni, s gyűlölt mindenkit. Sok fájdalom érte, ezért nem is bízhatott senkiben. Kivéve Moemit. A kislányt mindig figyelte, ő olyan volt számára, mint az oxigén. Bár nem ismerte, de azért sikerült néhányszor beszélnie vele „véletlenül”. De volt, amikor felbérelt egy kémet, hogy figyelje meg a lányt, s így derült fény Moemi családjára. Az igazi szüleit meggyilkolták. Részletesebben, mind a kettőnek a nyelvüket és a szemüket kivágták. Szét voltak vagdalva, körmüket eltávolították, voltak égési sérüléseik, de végül fulladás okozta a halálukat. Megkínozták őket. Szerencsére Moemi nem volt szemtanúja, így igazából nem is tudta, hogy hogyan haltak meg a szülei. Aztán a nevelő szülőkhöz került, akik külső szemmel egy kedves kis családnak tűntek, de valójában nem. Rohadt gonoszak voltak, alig adtak enni a szerencsétlen kislánynak, s annyira lesoványodott. Ruhái sem voltak, csak azok, amiket elhozhatott magával, de néhányat széttéptek irigységből. Moemi mindig térdig érő koszos, szakadt ruhákban járkál, szinte mindig mezítláb. Ruháit sosem mosták ki, ennyit is sajnáltak tőle. S annyiszor megtépték. Hogy miért bántak vele így? Az előbb említve „irigység”. Ez a két felnőtt szegény családban nőttek fel, de Moemi nem. Az igazi szülei örökség által meggazdagodtak. Igaz, Moemire szállt ez a rengeteg pénz, de valahogy sikerült elvenniük tőle a nevelő szülőknek.

S hogy mi volt az a különleges Daichi számára? Az ártatlanság. Moemi ártatlan volt, alig tudott valamit a valóságról is. Bár néhány rossz dolgot megismert, de a jókat annyira még nem. Bár mindennek megvan a maga ideje.

Amikor Daichi mindenről tudomást szerzett, maga mellé akarta fogadni a kislányt, meg akarta menteni a nevelő szülők karmai közül. Megtette. Megmentette. De Moemi annyira ki volt száradva, annyira gyenge volt, hogy még pár napot a kórházban kellett eltöltenie. De nem egyedül. Ott volt Daichi, és ismerkedtek.

Moeminek kettős érzése volt mindennel kapcsolatban. Először is örült annak, hogy megszabadult tőlük, s végre játszhat majd meg ilyenek. De egy másik része bűntudatot érzett, mert közeledett felé az az új pillanat, az érzések, amelyeket nem igazán ismert. Bár az igazi szülei sem játszottak vele, mert sokat dolgoztak, de ott legalább nem bántották és kapott rendesen enni.