4. rész
Just now everything begins
Az égbolt gyönyörű kék színben pompázott, s olyan
tiszta volt, mint az igaz szerelem kétségek nélkül. Lágy szellő simogatta az
arcomat, és a nap perzselte. Tetszett az érzés, ahogy a napon álltam felfelé
meredve, míg a gondolataim csendben susogtak. Mélyen beszívtam a levegőt,
kiélvezve minden egyes pillanatát. Ahogy megtelt a tüdőm oxigénnel, egy mosoly
szaladt fel ajkaimon. Az agyamat egyre jobban töltötte meg az a tudat, hogy
szabad vagyok, azt csinálhatok, amit csak akarok, és ebbe senki sem szólhat
bele. Hmm, milyen szerencsésnek érzem magam. Bár szeretek zenét írni és
énekelni, de most valami másra vágyom. Valami újra, ami kihívást jelent nekem,
mert ez a két dolog szinte minden napos, és unom már. Azt hiszem, fel akarom
adni, és nem azért, mert rosszul menne vagy ilyesmi, csak ez nekem már nem
tetszik. Nem érzem jól magam tőle. A rajongók is csak ugyan azt és azt akarják
hallani, és néha kikészít, amikor vagy ötször el kell énekelnem ugyan azt a
dalt a kedvükért. Nem mintha nem örülnék neki, valójában hálás vagyok, és nekik
köszönhetem, hogy eljutottam idáig a bandámmal. Százezrek előtt énekelni szép
és jó, ha szeretnek, de ha őrült rajongók is vannak, akik ölni tudnának akár
egy ruhadarabért, ami az enyém, az nem olyan jó móka. Először vicces, és szórakoztató
volt nekik zenélni, csak aztán később valami megváltozott.
Szeretem a rajongóimat, és ezért is fogok, fogunk
úgy dönteni, hogy inkább szüneteltetünk. Meg amúgy is tizennyolc éves vagyok,
ki kéne élveznem a fiatalságomat… valami mással, meg folytatnom kell a
tanulmányaimat a Sweet Amoris középiskolában. Suli idő alatt kicsit fárasztó
zenélni meg dalszöveget írni. Bár, akár vége akár nem, ezt a két dolgot sosem
fogom abba hagyni. Más dalszövegét meg egyáltalán nem vagyok hajlandó
elénekelni közönség előtt, szeretem az egyediséget. Éppen ezért írok én magam.
- Téged nem szoktak felismerni az utcán, akkor minek
festetted be a hajadat? – tettem fel a kérdést a legjobb haveromnak, Castiel Maddoxnak. Olyan nekem, mint egy testvér.
Ez bolond, hogy eltüntette a gyönyörű fekete tincseit, amelyet csak irigyelni tudok. Én mindig is olyan hajszínre vágytam,
mint amilyen neki volt meg amilyen a bátyámnak, Leighnek. Ehelyett az Isten
nagyon sötét barnával áldott meg. Bár messziről feketének tűnt, de ha az ember
jobban megnézi, meglátja a valóságot. Nem szeretem. Sőt, kimondottan utálom.
Bár szerettem volna a fekete hajszínt, legbelül még
is valami másmilyenre vágytam, valami egyedibbre. Sajnos a menedzser nem
engedélyezte, de már nincs itt az az ember, egyelőre vége a karrieremnek, és
most megtehetem.
- Ez fájt, ugye tudod. Már mér’ ne ismernének fel a
csapat gitárosát – nevetett fel.
- Igaz – mosolyogtam rá.
Az erkélyről figyeltem Castielt, aki az egyik
fiókban kutatott.
Bár hivatalosan az együttes megszűnt, attól még
egyben maradtunk.
A fiókból kivett egy pár gumikesztyűt, aztán rám
nézett.
- Akkor biztos vagy benne, hogy ezüstöt akarsz? –
kérdezte komolyan.
- Igen – léptem be a szobában.
A fürdőszobában volt annyi hely, hogy mindketten
elférjünk ott. Castiel pedig ért a hajfestéshez, így őt kértem meg, hogy
csinálja meg. Igazából a hajfestéket is ő vette meg, én csak megmondtam, milyen
színűt akarok. Igen, ehhez is jobban ért.
A tükörrel szemben ültem, miközben Castiel már
belekezdett.
Daichi
Hogy fulladnának bele a saját nyálukba ezek a
rohadék Dickensek, komolyan. Fú, de idegesítőek. Ha nem lenne olyan jól eldugva
a búvóhelyük, már rég lemészároltam volna mindegyiket. Tudod, mit akarnak? Elfoglalni
a várost. Na, nem mintha az én tulajdonom lenne, csak eléggé nagy befolyásom
van itt. Tönkre akarnak tenni engem és az üzletemet, de nem fogom hagyni. Előbb
fogom porrá zúzni őket, mint ahogy ők fognak cselekedni.
Idegesen dobogtattam a sarkamat, miközben a pincében
egy széken ültem előredőlve és a könyökömet a combomnak támasztottam,
tenyeremben meg az állam volt. Gondolkoztam, hogy mi legyen az első lépés.
Először is azt tudjuk, hogy azt a tegnapi kurvát ide
küldték. Azaz ők tudják, mi hol vagyunk, de szerencse, hogy nem itt van a
raktárunk. Van abból pár darab a városban jól elrejtve. Viszont a drágalátos
unokaöcsémnek hála egy raktárt kiürített. Nem probléma, meg tudjuk oldani.
Tulajdonképpen emiatt gondoltam meg magam Moemivel
kapcsolatban. Nem akarom, hogy itt legyen, míg ez a szarság le nem zajlik.
A pincében teljesen egyedül voltam, és ebben a
csendben igyekeztem kitalálni valamit, amikor hirtelen berúgták az ajtót, én
pedig azon nyomban felpattantam, készülve előkapni a pisztolyomat. Ám az
ajtóban Christian állt lihegve, és kiabálni kezdett.
- Bajban vagyunk – fordította el a fejét, és
mellette megjelent Jeff.
- El kell tűnnünk innen – mondta Jeff. Ő
nyugodtabbnak tűnt, mint Christian.
- Mi van? – kérdeztem, mint aki nem érti.
Lövöldözéseket hallottam. Ó, a…
Az események gyorsan zajlottak, a Dickensek már is
léptek. A kocsiban már téptem a hajam, annyira kiborított ez az egész. Én csak
gondolkoztam, mi a szart lehetne csinálni, míg ők ez alatt cselekedtek. Nem
hiszem el.
Ezt nem fogom annyiban hagyni. Még meglátjátok,
kivel kezdtetek ki.
Moemi
A szobámban az ágyamon feküdtem este, a plafont
bámultam és olyan dolgokon gondolkoztam, hogy miért pont velem történik ez meg
az. De egyáltalán nem is akartam ilyenre gondolni, jött az magától. A plafont
bámultam, a szobát pedig ellepte a sötétség. Tulajdonképpen aludni próbáltam,
de nem akart sikerülni.
A lakásban csend honolt, csupán csak a kinti zajok
szűrődtek be. Kentin pedig alszik, gondolom, mert ő is csendben van. Bár holnap
suli, nem is csodálom. Nem sokkal lehet nálam idősebb. De én ezt akarom? Azt,
hogy vigyázzanak rám… Egy idegen? Nem, én ezt nem akarom. Nem akarok a
közelében lenni. Az sem érdekel, hogy Daichi bérelte fel, én akkor is el fogom
innen üldözni.
Oldalra fordultam, és a nyakamig húztam a takarómat, szemeimet meg
lehunytam. Dúdolgattam halkan, hogy a belső gondolataimat ne halljam. Egészen
addig, míg álomba nem merültem.
A telefonom ébresztőjére nyíltak fel a szemeim,
álmosan pislogtam, és az egyik kezemmel a telómat kezdtem keresni az éjjeli
szekrényemen. Az idegesítő hang kezdte elrontani a kedvem, ebben a pillanatban
semmi kedvem nem volt az iskolához, legszívesebben aludtam volna tovább. Amikor
meg kinyomtam, a kezemet visszahúztam, de véletlenül levertem, és az a
földre esett. Ajj már, akkor ott marad.
Hunytam volna le a szemem, amikor Kentin kopogott
be.
- Kelj fel, Moemi. Nem akarok elkésni – nyomta le a
kilincset, és nyitott volna be, amikor én felkiáltottam.
- Fent vagyok már.
Mivel az idő még meleg volt, ezért merészkedtem
felvenni egy kék rövid farmernadrágot, fölé pedig egy fehér toppot, melyből
kilátszik a köldököm. Elgondolkoztam azon, hogy nem kéne így öltözni egy
suliba, de végül is az előző sulimban sosem szóltak érte. Meg az én életem, azt
csinálok, amit akarok. Fölé magamra kaptam egy világoskék színű farmerdzsekit,
és a fehér convers cipőmet húztam fel lábaimra.
Szeptember tizennegyedike. A suli előtt megálltam és
végignéztem az épületen. Hát, kívülről nem tűnik érdekesnek.
Kentin elkezdett befelé tolni, hogy menjek már.
Miattam késtünk… Direkt csináltam, hogy idegesítsem. Mivel egy osztályba
kerültünk, ezért hála neki, se perc alatt megtaláltuk az osztálytermet.
Megállítottam a kezét, mielőtt a kilincshez nyúlhatott volna. Értetetlenül
felém fordította a fejem.
- Előbb én megyek be – suttogtam, ő meg visszahúzta a
kezét.
- Miért?
- Csak nem akarom, hogy veled lássanak – mondtam meg
az igazat. Erre ő nemhogy ezt tette volna, hanem kinyitotta az ajtót, és
bement, húzva magával. Kirántottam a kezéből a csuklómat, és végignéztem az
osztályon. Síri csend támadt, mindenki minket nézett, közben Kentin meg elindult
a helyére, de útközben valaki megpróbálta kigáncsolni úgy, hogy kitette elé a
lábát. Egy vörös hajú fiú volt, de a mellette ülő ezüsthajú másik fiú pedig
halkan rászólt, hogy ez annyira nem volt szép. Az osztály halkan felkuncogott,
miközben a tanár úr hozzám szólt.
- Üdvözöllek, te vagy Moemi Hitoshi? – kérdezte a
tanár. Felé fordítottam a fejem és bólintottam. A tanárnak széles mosolyra
húzódott a szája. – Én Mr. Faraize vagyok, az osztályfőnök. Megvan már az
órarended? – kérdezett ismét.
- Nem, nincs meg – feleltem.
Semmim sincs még meg. Komolyan. Füzetem sincs, mert
Gangegun városában hagytam. Majd csórok Kentintől lapot.
- Akkor gyere le velem óra után a tanáriban, és oda
adom.
- Oké – válaszoltam, közben végignéztem az
osztályon. Egy lánycsoport sugdolózott, egy fekete hajú fiú pedig vigyorogva
bámult, közben meg egy másik fiú szőke-barna felkötött hajú megdobta összegyűrt
papírral a fekete hajú arany szeműt, aki azonnal felé kapta a fejét, és bemutatta
neki a középső ujját. A haverja meg csak felröhögött.
De… Ez milyen óra? Nem lenne ciki megkérdezni?
- Bemutatkoznál a többieknek? – tette fel a kérdést
a tanár, így hát újra elmondtam a nevemet, meg hogy honnan jöttem, melyik
suliba jártam. Azután pedig mondta, hogy üljek le és hogy a többiek majd
segítsenek bepótolni az anyagot. Aha, de nem volt olyan pad, ahol ne ülnének.
Kentin mellett volt egy üres hely körülvéve fiúkkal, de szerencsére volt hely
egy lány mellett. Szerettem volna oda ülni, de pont, mielőtt el is indulhattam
volna, egy lila hajú lány nyitott a terembe, motyogott egy elnézés félét, aztán
leült szőke csaj mellé. De ne már, pont oda?
Így hát kénytelen voltam Kentin mellé letenni a
fenekemet. Kívül ültem, a padra könyököltem és a tenyerembe fogtam az arcom.
Mr. Faraize folytatta az óráját. Aha, szóval töri van.
Akkor kik mellé is ültem? Előttem ült az a vörös
félhosszú hajú fiú, aki el akarta gáncsolni Kentint. Mellette az ezüsthajú, én
mellettem Kentin, mögöttem az a szőke-barna felkötött hajú, az mellett pedig
egy másik pasi, aki nem tudom, hogy néz ki, mert nem néztem meg rendesen. De a
szemem sarkából láttam, hogy fekete a haja és barna bőrű.
Ja, amúgy az utolsó előtti padban voltam, az ajtó felöli
oldalon.
Komolyan… Miért pont én? Mindegy, meredtem magam
elé. Amúgy Kentin adott egy papírt és egy kék tollat. Igaz, volt nálam toll,
csak lusta voltam elő venni. De amúgy is csak firkálgattam.
Amikor meg kicsengettek, néhányan körülöttem felálltak,
kimentek (vörös és ezüsthajú), mögöttem meg a terem másik végébe mentek. Kentin
maradt a helyén. Amikor meg szólt volna hozzám, három lány állt meg előttem,
mellettem. Felpillantottam rájuk, és azt gondoltam: lehet, ők lesznek az első lánybarátaim?
