10. rész

10. rész

Pietro Salvatore Esposito

Szeptember 16. (Szerda)

Oh, my god. It’s really… bad.

Very bad.

Mhmhmh…

Az irodámban ültem, asztalon könyököltem, s az egyik tenyeremben a fejem pihent. A másik kezemmel meg kopogtattam az ujjaimmal. Higgadt voltam, ámbár belülről kicsit sem mondhatnám ezt, mert gondolatban szétütöttem mindent. Az iratokat, a tollakat, a könyveket, a lámpát, a telefont, a laptopot, az egeret, a széket, a bútorokat, az ablakot, a függönyt, az íróasztalt. Mindent, ami az irodámban található. Mindent… De mint mondtam, csak gondolatban. Nyugodtnak kell lennem.

Az is vagyok.

Gondolkoznom kell. Ki kell találnom egy tervet, amivel végleg tönkre tehetem Fujimaki gecit.

Hallom a falra felszerelt óra kattogását.

Tikk-takk. Tikk-takk.

Semmi.

Semmi hasznos.

Megőrülök.

Felálltam. Lekapcsoltam a villanyt, és elindultam kifelé, de a telefon megállított. Az egyik szarjankó hívott. Kinyomtam. Nem vagyok hajlandó beszélni ilyen szarokkal. Ha egymaguk nem tudják elintézni, amit parancsoltam, hát majd én fogom. De abban semmi jó nem lesz.

Beültem az autómba. Az ajtót becsaptam, és a két kezemet a kormányra helyeztem, majd ez után vettem egy mély levegőt. Elindultam, de gondolkoztam tovább.

Elvigyorogtam egy idő után, mert kitaláltam valamit.

Daichi gyengepontja. Egy nő. Mhmhmh…

Holnap mindent elintézek.

Moemi

A laptopomat kikapcsoltam, eltettem, és nyújtózkodtam egyet. Ásítottam, aztán visszadőltem az ágyba. A plafonra helyeztem a tekintetem, és egyenletesen lélegeztem. Jelen pillanatban tele volt a fejem mindenféle gondolattal, amelyek elszomorítottak. De ez csak valószínűleg azért, mert végignéztem egy animet.

Felsóhajtottam, és oldalra dőltem. Lehunytam a szemem.

Nem bírtam elmosolyodni, mert fájt a szívem. Ajj, az az anime.

A mellkasomra helyeztem az egyik tenyeremet és mélyebbeket lélegeztem. Eszembe jutott a múltam, hogy mennyire fájt élni. Nem akarok emlékezni.

A másik oldalamra dőltem, és a függönyre pillantottam. A szobában sötét volt, és csak a kinti autók zaja szűrődött be a csendes kis lakásomba.

Biztonságban vagyok itt. Azt hiszem.

Megint átfordultam a másik oldalamra. Aztán a hátamra feküdtem, és újra a plafont néztem. Túlságosan is csend van itt. Mit csinálhat Kentin?

Felültem, és az ajtóra pillantottam.

Kimentem a szobámból, lassan végigsétáltam a folyosón, majd a kanyarnál kikukucskáltam, de Kentin sehol sem láttam. A nappaliba beljebb léptem, és körülnéztem, de sehol sem volt. Hova tűnt?

Megvontam a vállam, és elindultam a fürdőszoba felé. S amikor kinyitottam az ajtót, felkapcsoltam a villanyt, magam mögött meg becsuktam az ajtót. Megmostam az arcom, és a tükörben a saját szemembe néztem. Az ajkamba haraptam, miközben bekönnyezett a szemem.

Tulajdonképpen mindenemet utáltam. Daichi miatt.

Lerogytam a földre, és a tenyerembe ejtettem a fejem, és… sírtam. Az anime miatt… sírtam.

9. rész

9. rész

Moemi

Szeptember 16. (szerda)

Kentin sem jött ébreszteni, én meg csak kilenc körül ébredtem fel újra, de az is nehezen ment. Nem akartam tovább aludni, mert tudtam, hogy akkor este ugyan úgy nem tudnék elaludni. Így hát inkább fogtam magam, és felkeltem. Még szédültem is, úgyhogy először csak törökülésben ülve az ágyamon pislogtam meg próbáltam nem bealudni. Majd öt perc után kivánszorogtam a mosdóba. Pisiltem, zuhanyoztam, fogat mostam, kisminkeltem magam, fésülködtem, kontyba kötöttem a hajam, s majd csak azután mentem vissza a szobámba egy szál törölközőben. De ekkor már picit felfrissültem, és láttam, hogy Kentin a kanapén alszik. Egy pillanatra csúnyán néztem rá, majd elfordítottam róla a szemem, és csendben bementem a szobámba.

Fekete cicanacit vettem fel fehér pólóval, amin van valami szöveg. Felülre felkaptam egy olyan dzsekit, ami sötétebb kék színű volt, de két oldalt a két karjánál meg fekete. Cipzárja pedig aranyszínű volt. Mivel ma hűvösebb van, ez jó lesz. Rózsaszín zoknit húztam fel, bepakoltam a táskámba a tolltartómat meg egy füzetet. Még a sminkes kistáskámat is. A pénztárcámat is beledobtam és összehúztam a cipzárt. A kulcsot a kezembe kaptam, telómat zsebre dugtam, majd óvatosan kinyitottam az ajtót. Igyekeztem hangtalanul lépni, hogy Kentint ne ébresszem fel. A cipőmet pedig inkább a liftnél vettem fel, miközben arra vártam, hogy felérjen az emeletre.

A liftben már megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Nem akarok Kentinnel lenni.

Ó. Lehet, kellett volna üzenetet írnom neki…

A negyedik órára sikerült bemennem, és amikor a terembe beléptem, köszöntem a többieknek meg a tanárnak és elnézést kértem. Leültem a helyemre, és míg oda tartottam, láttam, hogy Dake nekem kacsingat. Megforgattam a szemem, aztán helyet foglaltam. Csendben elővettem a füzetemet a táskámból meg egy tollat is, azután pedig figyeltem a tanárra. Történelem óra volt.

Írtam, amit kellett, de amikor nem kellett, akkor meg a lap szélére firkálgattam. S amikor végre felszólalt a kicsöngő, a tanár elköszönt tőlünk, majd fogta a cuccait, és kiment. A tollamat letettem, a füzetemet becsuktam, közben meg Castiel fordult hátra, és rám nézett.

- Hol hagytad a barátodat? – kérdezte vigyorogva.

- Kit? – pislogtam, és hirtelen nem tudtam kire gondol. – Ó, hogy ő. Nem a barátom.

- Nem – nevetett fel. – Pedig nagyon úgy tűnt, hogy barátok vagytok.

Szemeimet forgattam.

- Te meg hol hagytad az eszedet? – vágtam vissza, mire ő felnevetett, a szemem sarkában meg láttam, hogy Lysander ír.

- Ilyen kislányoknak, mint neked, nem mondom el – vigyorgott, mire én röhögésbe törtem ki. Én kislány. Ha ismerne, akkor nem ezt mondaná.

Felálltam, és megpaskoltam a fejét, ő meg értetlenül húzta el a fejét tőlem.

- Ez jó – kuncogtam. – Kislány, mi? – mondtam, majd kifelé vettem az irányt.

Lementem a büfébe és vettem szendvicset, amit elkezdtem eszegetni, miközben mentem vissza a terembe. Amikor visszamentem, Castiel már nem volt a teremben, de Lysander sem. Sőt, senki sem volt a helyén, üres volt a terem. Basszus, milyen órám lesz?

A falhoz feltűzött órarendhez siettem, és lenyeltem a számban lévő falatot. Az ötödik óra nem más mint tesi. Oh, nem hoztam tesi cuccot.

A tanárnőnek bemeséltem, hogy görcsöl a hasam, és ezért nem tesizek, ezért nem kaptam leszidást, de Amber viszont pedig úgy le lett üvöltve, hogy a tanárnőtől visszhangzott a folyosó.

Leültem a tornaterem egyik végébe egy padra, miközben a többiek futni kezdtek. Amber pedig a terem másik végében ült dühös fejet vágva, miközben a telózott.

A zsebemből kikaptam a telóm, és láttam, hogy kaptam egy SMS-t Kentintől. Azt kérdezi, hogy hova a fenébe tűntem. Nem akartam neki válaszolni, de mivel a testőröm, ezért inkább elmondtam neki, hogy a suliban vagyok. Választ pedig nem kaptam.

Kentin

Ez a nő, komolyan. Miért nem érti meg, hogy nélkülem sehova se mehet? Olyan dühös voltam, hogy még a tegnap történtekről is megfeledkeztem. Rendbe szettem magam, majd felkapva a lakás- és kocsi kulcsot, siettem a lifthez, de mivel az a kilencedikről ment lefelé a földszintre, túl ideges voltam meg türelmetlen, hogy megvárjam, ehelyett, inkább a lépcsőt választottam.

A kocsiba beülve becsaptam az ajtót, bekötöttem magam. Amikor beindítottam az autót, kitolattam a parkolóból, és elvezettem a sulihoz. Ott leparkoltam, és vártam, hogy kicsengessenek. Szerdán csak hat óránk van, és annak mindjárt vége. Kiszálltam a kocsiból, neki dőltem, kezeimet összefontam a mellkasomon, és vártam.

Amikor végre megjelent pár diák mögött, csak akkor sóhajtottam fel megkönnyebbülve. El sem tudjátok képzelni, mennyire fontos nekem ez a munka.

A szemei megpillantottak engem, majd megforgatva tartott felém. Mit forgatja a szemeit…

- Mit keresel itt? – tette fel a kérdést halkan, mire most én forgattam meg a szemeim. Na, mit? Nem is tudom.

- Szállj be – löktem el magam a kocsitól, és kinyitottam neki az ajtót a hátsó ülésnél.

- Miért kéne beszállnom? – összefonta a karját a mellkasán, miközben a szemeivel nyírt ki.

- Ne kelljen ismételnem magam – sziszegtem.

- Nem akarok beszállni – mondta ki, mire elfordult, és indult volna el valamerre, de én elkaptam a karját és megállítottam.

- Így is már elég ideges vagyok, ne tegyél még jobban azzá – figyelmeztettem, mire ő felém fordult, én meg elengedtem. De ő erre pofán vágott, én meg hirtelen ledöbbentem.

- Te nekem nem parancsolgathatsz – emelte fel a hangját. – Nem vagyok a szolgád, akit ide-oda rángathatsz. Ha nem akarok beszállni a kocsidba, akkor nem fogok. Te csak viselkedj úgy, ahogy az igazi testőrök szoktak. Maradj csendben, és némán kövess. Én parancsolgatok neked, az alárendeltem vagy. Érted?

Olyan halkan beszélt, hogy csak én hallhattam. A szemei égtek a dühtől, és én meg csak az arcomat fogva néztem és hallgattam.

- Azt kérdeztem, megértetted? – sziszegte ki, és láttam a testtartásán, hogy legszívesebben még egyszer megütne. De azt úgy sem hagynám.

- Ehh. Tudsz ám ütni – mosolyogtam el féloldalasan. Leengedtem a kezem magam mellé, majd kicsit megemeltem az állam, és úgy néztem a szemébe. Kihúztam magam, és a hüvelykujjammal magamra mutattam. – Igaz, a testőröd vagyok, akinek meg kell védenie téged néhány seggfej miatt – leengedtem a kezem. – De jusson eszedbe, hogy nem te béreltél fel, így nincs jogod ahhoz, hogy te mondd meg, hogyan bánhatok veled. Ha azt akarom, hogy beszállj abba a kibaszott kocsiba, akkor beszállsz, és ne kelljen még egyszer mondanom, mert a hajadnál fogva rántalak be.

Fortyogott bennem a düh, de ő nem hátrált meg tőlem.

- Ha hozzám mersz úgy érni, azt nagyon megbánod!

Most a hangjában éreztem, hogy megijedt, de igyekezett leplezni, de én átláttam rajta. Én semmiképpen sem hagyhatom magam, erősebbnek kell magamat mutatnom. Ha azt tenném, amit ő akar, végül oda jutnánk el, hogy valaki elkapja, én meg nem tudnám megvédeni.

- Akkor szállj már be, kérlek – mondtam, és próbáltam lenyugodni.

Idegesen az ajkába harapott, aztán fogta magát, és leült. Becsaptam az ajtót, és végre vehettem egy mély levegőt. Beültem a kormány mögé, és gondolkodtam, hogy mit mondhatnék neki, csakhogy jobban érezze magát meg hogy azért ne legyünk ennyire rosszban. Végül csak olyan jutott az eszembe, amitől csak még jobban feldühíteni, ezért inkább meg sem szólaltam.

- Megállok a Lidlnél, be kell vásárolni – mondtam, de ő nem válaszolt.

Amikor beálltam egy parkolóba, hátrapillantottam rá, de ő csak az ablakon nézett ki összevont szemöldökkel.

- Sajnálom… - kezdtem, de ő félbeszakított.

- Én itt maradok, addig nyugodtan vásárolgass – mélyebb hangon szólalt még. Felsóhajtottam, majd leállítottam a kocsit.

- Kell neked valami?

- Tőled semmi – felelte, én meg nem kérdeztem többet. Kiszálltam a kocsiból, a kocsi kulcsot zsebre vágtam, majd elindultam egy bevásárlókocsiért.

Moemi

Úgy megijedtem Kentintől. Olyan másnak tűnt abban a pillanatban, hogy inkább engedelmeskedtem, és beültem az autóba. De rá sem akartam nézni, úgy mart a düh. Meg megfordult a fejemben, mikor épp vásárolgatott, megszökhetnék. Akkor viszont biztos, hogy még jobban felidegesíteném, és ki tudja, mit tenne velem. Mert elvégre egy férfi… Szóval inkább maradtam a seggemen.

Lehunytam a szemem, és igyekeztem az előbbit kiverni a fejemből és valami szépre gondolni, de nem ment. A tudat, hogy azt kell tennem, amit ő mond… Nem akarom.

Amikor visszatért, a szatyrokat eltette a csomagtartóba, az után meg leült a kormány mögé. Beindította a kocsit, és vezetett hazáig, de egymáshoz sem szóltunk.

Otthon ő elkezdett főzni, én meg bezárkóztam a szobámba, és hallani sem voltam hajlandó felőle. Tanultam a törit, és amikor végeztem, hátra dobtam a füzetet és nyújtózkodtam egyet. Korgott a hasam.

Felálltam, az ajtóhoz léptem, és résnyire kinyitottam. Finom milánói illat terjengett, én meg csak még jobban éheztem, ezért az ajkamba haraptam. Aztán megpillantottam Kentint, aki pont felém tartott, de megállt. És mielőtt visszahúztam volna a fejem a biztonságomban, megszólalt.

- Kész a kaja. Gyere, és egyél – mondta, majd ott hagyott.

Nem akartam oda menni, de túl éhes voltam, ezért duzzogva, óvatosan végigsétáltam a folyosón, aztán kilestem a kanyarnál és megpillantottam, hogy a kanapén eszik, miközben a tévét nézi. Igyekeztem úgy lépni, hogy ne vegyen észre, de ő valahogy csak meghallott.

- Szedtem neked egy tányérba – szólt semleges hangon.

Grr…

Fogtam a tányért egy pohár vízzel és siettem vissza a szobámba. A poharat letettem az ágyam melletti asztali szekrényre, leültem. A tányért a combomra tettem, közben a mellettem lévő laptopot kapcsoltam be.

Meg kell mondanom, hogy a milánói isteni volt. Meglepődtem, hogy tud főzni Kentin.

A tányért az ágyam másik végébe tettem – majd később kiviszem – ittam, majd azt is visszatettem oda, ahol volt. A laptopon meg animézni kezdtem fülhallgatóval. S ez ment egészen addig, amíg be nem sötétedett.

8. rész

8. rész

Kentin

Szeptember 15. (kedd)

Mielőtt elkönyvelnétek perverznek, először is hagy magyarázzam el a történteket! Nem direkt tettem, amit tettem (!). Csak Moemi túl sokáig volt a fürdőben, és megfordult a fejemben, hogy belefojtotta magát a kádba. Én csak meg akartam nézni, hogy minden rendben van vele, hisz egész nap olyan lehangolt volt. De amikor szembesültem a karcsú testével meg azokkal a mellekkel, egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem. Túlságosan is… Szexi volt… Még oda lent is éreztem… A FRANCBA, kurva kínos. Ezek után, hogy nézzek a szemébe?

Most a nappaliban ülök a kanapén, fejem pedig a tenyeremben. Hogy lehettem ennyire barom? Most a gatyám is túl szűknek tűnik… Le kell jegelnem magam.

Hallottam az ajtó nyílását, és mozdulatlanná váltam. Hallottam Moemi lépteit, de eltűnt a szobájában. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam.

Nem sokkal később újra hallottam, hogy Moemi kinyitotta az ajtót, és felém tartott. Aztán a következő pillanatban egy párna csapódott a hátamnak. Moemire fordítottam a fejem, és láttam, mennyire vörös volt.

- Hagy magyarázzam meg… - kezdtem, de nem hagyta.

- Takarodj! – mutatott az ajtó felé. Nem feleltem. – Takarodj! – ismételte meg dühösebben.

- Nem azért… - az arcomba vágta a párnát, mire én elkaptam a csuklóját, a másik kezemmel meg kivettem a kezéből. – Nem azért tettem…

Moemi szemei lefelé néztek, és még jobban elpirult. Azt hiszem, tudom, mit látott. A dudorodó farmeremet… Igen, azt… Szemei megtalálták az arcomat, én meg zavaromban ki se tudtam nyögni legalább egy szót.

- PERVERZ – sikította, mire a lábát oda vágta, én nekem meg elakadt a levegőm, és elengedtem a csuklóját. A kezemet oda kaptam, Moemi közben meg a párnájával visszarohant a szobájába. A francba… A francba, a francba, a francba! Kurvára fáj!!!

Moemi

Isteneeem! Ezek után egyáltalán nem tudok a szemébe nézni. Olyan kínos…

A takaróm alatt fekszem összekuporodva és igyekszem lecsillapítani a szívverésemet. A pulzusom is az egekbe szökött.

Emiatt egész éjjel sem tudtam aludni. Nem értem, miért érzem így magam. Hisz, láttam már olyat, de ez akkor is zavarba ejtő.

Mikor világosodni kezdett, akkor sikerült elaludnom, de nem sikerült sokat aludnom, mert a telefonom ébresztett. Túl nehéznek éreztem a szemeimet ahhoz is, hogy kinyissam, és még a telómat sem találtam meg a kezemmel. Így kénytelen voltam résnyire kinyitni, és úgy megkeresni a hang forrását. Egy kicsit még alszok… Csak tíz percet.

Csak még öt percet…

Ahh, túl fáradt vagyok, még öt perc…

Még öt perc…

Nem tudok felkelni.

7. rész

7. rész

Moemi

Szeptember 15. (kedd)

Azelőtt felkeltem, mielőtt megszólalt volna az ébresztőm. Fejem fájt, és ki voltam száradva meg kicsit szédültem is. De ez nem állított meg, hogy itthon maradjak. Nyöszörögve nyújtózkodtam, majd a plafonra meredve lélegeztem és pislogtam. Picit még lustálkodtam. Elhatároztam, hogy kemény és erős leszek, és ez tegnap óta nem változott. Kicsit elengedtem magamat meg nem gondolkodtam, de annak véget kell vetni. Meg kell mutatnom a világnak, ki is vagyok valójában. Megmutatom az összes embernek, hogy nem vagyok olyan, mint amilyennek elsőnek hittek. Kitudja, milyen benyomást keltettem tegnap az osztálytársaimra. Attól tartok, hogy valamiféle ribancnak gondoltak, vagy rosszabbnak, mert Amberekkel lógtam.

Felsóhajtottam, aztán felültem. Lábaimat letettem a szőnyegre, és szemben ültem az ablakkal. A vörös függöny be volt húzva, így a szobában sötét volt. A combomról lehúztam a takarót, aztán felálltam. A függönyhöz léptem, és elhúztam egy mosollyal az ajkamon. Ám a mosoly azonnal le is hervadt, amikor a nap egyenesen a szemembe sütött. Visszarántottam a függönyt, és a szememhez kaptam, miközben az ágyam felé pördültem.

- A szemeem – nyöszörögtem, és előrébb léptem egyet, hogy a kezemmel megtaláljam az ágyat. De mivel véletlenül a lelógó takarómra léptem, valahogy sikerült elcsúsznom, és félig az ágyra estem. Szerencsére nem sikítottam (nem akarom felkelteni Kentint).

Grrr, ez sem foghat ki rajtam! Én ma iskolába megyek Kentin nélkül. Nem… Visszavonom. Vele megyek, csakhogy ne gondoljon felelőtlen kislánynak meg a franc tudja, még minek.

Vettem egy gyors zuhanyt és megmostam a hajam. A szobámban ültem az ágy ablak felöli sarkában egy szál törölközőben, ami mellesleg csak a derekamig takart. A tévé mellett van egy konnektor, és oda dugtam be a hajszárítót. Míg a hajamat szárítottam, gondolkodtam, hogy mit vehetnék fel. Ma valamivel visszafogottabbra gondoltam, de mivel később melegebb lesz, a rövidnadrágot nem szeretném nélkülözni. Rövidnadrág helyett cicanacit is felvehetnék, de nem hiszem, hogy kibírnám. Hmmm… Eldöntöttem!

Mikor a hajam már megszáradt és ki is fésültem, a szekrényemhez álltam. Kikerestem egy fehér farmer rövidnadrágot, fölé pedig szürke hosszú ujjú V nyakú pólót meg fekete fehérneműt. A pólóban nem fogok megsülni, mert vékony.

Készítettem szendvicset magamnak meg Kentinnek is. A sajátomat már eltettem a táskámba. Ekkor már Kentin felkelt, és ha láttátok volna az arcát, hogy mennyire meglepődött. Nem hitt a szemének, hogy én ilyenkor fent voltam, mellesleg hét óra volt. De amikor megtudta, hogy csináltam neki szendvicset, hát kajak azt hitte, hogy valamit tervezek ellene. Pedig nem.

A kanapén ültem és a telefonomon játszottam a Candy Crash-el, míg a testőröm öltözködött. A tegnapit meg sem említette, és reménykedtem is, hogy nem fogja szóba hozni. Nem sok kellett ahhoz, hogy megunjam a játékot, és inkább helyette lenyomtam pár szelfit. Az egyiket ki is tettem Facebookra, amin féloldalasan elmosolyodtam és olyan sátániasnak néztem ki, hogy komolyan, simán a frászt hoztam volna másra. A hajam laza kontyban volt, és csak annyi smink volt rajtam, hogy elrejtse a barna karikáimat. Azt viszont nem tudtam megállni, hogy az ajkamra ne kenjek fel egy kis rózsaszín szájfényt.

Míg a képemet néztem, kaptam egy értesítőt, hogy Jeff hozzászólt a képemhez: „Ki ez a csaj?Oo”, mire én ezt válaszoltam neki: „A szomszéd néni ;DD”. Ő pedig szinte azonnal válaszolt: „Wow, jól tartja magát az öreg nő (like jel)”. Felnevettem, és visszaírtam neki, közben éreztem, hogy Kentin figyel engem. Elfordítottam a fejem, és megpillantottam, hogy a konyhában áll, és a táskáját cipzárazza be. Mikor észrevette, elkapta rólam a tekintetét, és megfordulva kinyitotta a hűtő ajtaját és belekukkantott. Én pedig felvontam az egyik szemöldökömet.

- Kész vagy? – kérdezte, mire kivett valami üdítőt. Lecsavarta a kupakot, én meg visszafordultam a tévé felé, és némán felsóhajtottam.

- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem tőled – feleltem, mire felnevetett. Én csak mosolyogtam.

Kicsit kínos volt a közelébe lennem, de azért jó kedvem volt. Megköszörültem a tokrom és felálltam.

- Látom elkészültél – pillantottam rá komoly tekintettel, leplezve a jó kedvemet. – Akkor induljunk – megindultam az ajtó felé.

Először is nem amiatt volt jó kedvem, mert Kentin sikerült meglepnem. Őt még mindig a föld mélyébe kívánom, csakhogy ne lássam. Hanem mert fellelkesedtem attól, hogy ma sikerül összebarátkoznom a többi lánnyal.

Felvettem a fehér cipőmet, aztán kinyitottam a kijárati ajtót. Kentin mögöttem volt, ő még a cipőt vette fel, amikor a liftet hívtam. Amikor a lift felért a tízedik emeletre, Kentin már az ajtót zárta be. Már van kulcsa… Nem gondolja, hogy egy kicsit gyors?

A kocsiban bekötöttem magam, miközben kilestem az ablakon. S mielőtt Kentinnel elindultunk volna, szóltam neki, hogy álljon meg a lidl-nél, mert szeretnék venni valami innivalót. Nem válaszolt, de tudtam, hogy megértette.

Láttam rajta, hogy nem nagyon volt kedve beszélni, mintha marta volna a bűntudat. Én meg nem tudtam, hogy mit mondhatnék, ezért a lidl-ig tartó út csendesen telt. Amikor leparkolt, először én szálltam ki, és megvártam, hogy ő is így tegyen, és csak azután indultam befelé. Egy kicsit idegesített, hogy vele kell lennem, de igyekeztem elnyomni magamban ezt az érzést. Lettem volna inkább egyedül. De mivel semmi kedvem nem volt vitatkozni, inkább csak csendben engedelmeskedtem.

Tutti frutti-s energiaital vettem meg csokit. S mivel Kentin is itt volt, ő is vett két darab csokit, csak ő nem milkát, hanem citromos Balaton szeletet. Épp ő rá vártam, hogy fizesse ki, amikor a szemem sarkából egy ismerős alakot véltem felfedezni, de mintha csak képzelődtem volna. Ezért nem is tulajdonítottam neki semmit. Csak képzelődtem.

Beléptem az iskola épületébe, és innentől álarcba bújtam. Aki csak rám kapta a tekintetét, vagy aki mellett csak elmentem, a szemem sarkában láttam, hogy tartott tőlem. Ugyanis olyan tekintetet vettem fel, ahogy általában szoktam lenni, mint például akkor, amikor tali van a csapattal. Ott ugyanis nem vigyoroghatok meg ilyenek. Vagy de… De ha megteszem, csak beszól valaki.

Kentinnel mögöttem léptem be a terembe még jelzőcsengő előtt. Sajnos, észrevettem, hogy Amberék az ablak mellett sugdolóznak, miközben néha rám néztem. Tuti rólam beszélnek. Egy pillanatra megfordult a fejembe, hogy oda mehetnék és bocsánatot kérhetnék, de nem kellett sok, hogy elvetessem ezt az ötletem. Még is minek kérnék bocsánatot, mikor nekem volt igazam?

Leültem Kentin mellé, aki már kipakolt az első órára.

- Mi lesz az első óra? – suttogtam, és a padon lévő táskámból elővettem a milkát, amit felbontottam.

- Irodalom – válaszolta rám se nézve.

Nem értem. Most mi a baja Kentinnek? Most olyan… másnak tűnik, mint eddig. Megint félénknek meg mintha félne valamitől.

Nyitottam az ajkamat, hogy kérdezzek, de megszólalt a jelzőcsengő és inkább meggondoltam magam. Eszembe jutott a tegnapi, ahogy rám támadt, és a harag csak megtöltött, így inkább hozzá sem szóltam. Rá se néztem, inkább ettem egy kis csokit. Közben a terem egyre jobban megtelt, és lassan a tanár is megérkezett.

Még mindig nem voltak tankönyveim, ezért Kentinnel közösen használtunk. De mielőtt a tanár bele kezdhetett volna a mondandójába, az ajtó kinyílt, és Castiel lépett be. Szórakozottnak tűnt. Maga mögött becsukta az ajtót, és egy szót sem szólt a tanár úrhoz, aki mellesleg elvárta, hogy elnézést kérjen a késésért. S addig nem is folytatta az órát, amíg Castiel ki nem nyögte.

Castiel leült Lysander mellé, közben magam mögött hallottam, hogy Dake a mellette ülő fiúval sugdolózik. Lysander megbökte a könyökével Castielt, aki szenvedve kinyögte.

- Elnézést – mondta, és megrázta a fejét sóhajtva, Lysander pedig oda súgta neki, hogy viselkedjen.

Mint egy kisfiú, úgy tűnt a Vörös. Lysander pedig mint egy anyuka, aki neveli a fiát. Véletlenül képzeltem el, valószínűleg semmi vicces nem volt benne, de én az akaratom ellenére is felkuncogtam. S amikor feleszméltem, azonnal az ajkamhoz kaptam a kezem, közben Castiel fordult hátra. Csúnyán nézett rám, én meg megköszörültem a torkom, és elkaptam róla a tekintetem. Mintha semmi sem történt volna. De azért az ujjaim mögött mosolyogtam.

- Tehát – szólalt fel a tanár éles hanggal, mint aki ideges. Francba, nem tudom a nevét. – Nyissátok ki a tankönyvet a tizenharmadik oldalon…

Elérkezett az első szünet, én meg hirtelen elbizonytalanodottam, ahogy láttam, hogy pár lány – akikkel akartam volna barátkozni – kimentek a teremből. Jaj, mi van, ha még sem sikerül? Az végül is… Olyan kínos lenne… Ajj, inkább megpróbálom a következő szünetben.

Aztán az az utáni szünetben…

Majd az azutániban…

És így folytatódott az utolsó óráig…

Túl gyáva voltam, egyszer sem mertem megközelíteni őket. Adjam fel? Nem… Franc, haza akarok menni.

Csalódottan ültem be Kentin kocsijába, még szóba állni sem akartam vele. Nem is tudtam, hogy képes vagyok beijedni ennyitől. Bezzeg, ha Daichi szétveréséről lenne szó… Cöh…

Mikor hazaértünk, az első dolog, amit tenni akartam, le akartam zuhanyozni. Kényelmetlenül éreztem magam. Egy jó meleg fürdő biztosan ellazít. Ilyen kis semmiségtől rég idegeskedtem.

Elmerülve a meleg vízben lehunytam a szemem, hajamat nem kötöttem föl. Próbáltam valami szépre gondolni, valami jó kis romantikust elképzelni. De ehelyett csak a hajam jutott eszembe. A színe. Kék… Daichi kedvenc színe… Résnyire kinyitottam a szemem és felpillantottam a fehér plafonra.

Daichi nem engedte, hogy más színűre fessem a hajam… Unom a kéket… Talán befesthetném feketére… Vagy… Barnára… Hiányzik az eredeti hajszínem. Visszafestem barnára. Ezt fogom tenni.

Felültem. Ettől a gondolattól úgy fellelkesültem, hogy legszívesebben most azonnal cselekednék. Miért ne tehetném meg?

Visszadőltem és újra lehunytam a szemem. Csak arra gondoltam, hogy bármit megtehetek, Daichi nincs itt, ő nem parancsolgathat nekem. Itt csak én vagyok, és Kentinnek sem kell engedelmeskednem. Ki vagyok én, hogy azt tegyem, amit mások mondanak? Nem vagyok rabszolga.

Ajkamba haraptam, és ökölbe szorult a két kezem.

Nyugi Moemi! Mindent csak lassan…

Mosolyogj!

Erős vagy.

Bármit megtehetsz.

Határ a csillagos ég.

Meg Daichi… A picsába már.

Felsóhajtottam, és elhessegettem a gondolataimat erről, ehelyett egy történetet képzeltem el. Sikerült is elterelnem a gondolataimat… Aha… Sikerül… De még mennyire… Ehh…

Sikerült bealudnom, és amikor kinyitottam a szemeimet, kit pillantottam meg? Kit? Na? Kit? KENTIN!!!

Felsikítottam, és összehúztam magam, a kezeimmel meg eltakartam a melleimet.

- PERVEERZ! – kiáltottam, Kentin feje pedig full vörös volt. S csak akkor tért észhez, amikor rá kiáltottam.

- S-saj… Sajnálom… - motyogta pislogva.

- Menj már ki – locsoltam le, ő meg összeszorította a szemeit, kezeivel védekezve a víz elől. – Menj ki!

Kentin kirohant és még az ajtót sem csukta be.

Éreztem, hogy ég az arcom. A tenyeremet a szám elé tettem, és mélyeket lélegeztem. Ez nemcsak, hogy rohadt kínos volt… de… ezt nem gondoltam volna Kentinről… Hogy ilyen perverz.

6. rész

Valamelyik részben Moemi megemlítette, hogy Daichi kétszer erőszakolta meg. Ezt megváltoztattam. Tehát nem egyszer tette meg, hanem többször, amit Moemi nem fog elmondani, hogy pontosabban hányszor is. A lényeg az, hogy sokszor.

Jó olvasást! ♥

6. rész

Moemi

Szeptember 14. (hétfő 13:41)

Rezgett a telefonom, amikor a suli előtt álldogáltam Amberekkel, akik nagyban a pasijukról dumcsiztak. Meg kell mondanom, hányingerem volt ettől a témától. Most mért kell a másiknak a szexuális élményeit kivesézni? Oké, megértem, hogy biztos izgalmas volt, meg élvezetes, meg mit tudom én. De itt? A suli előtt? Nehogy azt higgyétek, hogy sugdolóznak. Á, neem. Hát, akik elmennek mellettünk, mind meglesnek minket. Annyira kínos. Komolyan, mindjárt itt hagyom őket. De várjál… Nem csak most ez, ebben a pillanatban ez a téma. Tulajdonképpen a második szünet óta ez megy. Annyira unalmas már.

Ezen a napon nem nagyon sikerült beszélgetnem a többi lánnyal, mert Amber mindig oda hívott hozzájuk, hogy akkor velük legyek. De akkor is… A téma… Hát, hiszti rohamot kapok, ha még egy percet is el kell viselnem.

A rövid farmernadrágomból nagy nehezen kihúztam a telómat, feloldottam a képernyő zárat, aztán láttam, hogy egy új SMS-em érkezett.

Feladó: Daichi

Ne csinálj semmi meggondolatlanságot, édes. Ne gyere vissza addig, amíg azt nem mondom, hogy jöhetsz. Maradsz a seggeden, és tanulsz. Majd jelentkezem.

UI: Óvatosan a pasikkal. Ha megtudom, hogy valaki mással lefeküdtél, széjjel kúrlak! …. „Haljál meg!!!” Vegyél vissza magadból, tudd, kivel beszélsz!

13:43

Némán felsóhajtottam, és magamban már átkoztam ezt a szemetet. Legszívesebben agyon verném. Először is. Mi az, hogy ne csináljak semmi meggondolatlanságot. Mit parancsolgat már. Azt csinálok, amit akarok. Másodszor. Ne menjek vissza, mi? Soha a büdös életben nem tenném oda vissza a lábam a saját akaratomból. Sőt, hogy ne találjon meg ez az ember, akár még a déli sarkra leköltöznék a pingvinekhez. Legalább jó társaságban lennék. Az meg, hogy szétfagynék, csak másodlagos. Na meg, mi az, hogy ne feküdjek le mással? Az én életem, és úgy élek, ahogy nekem tetszik. Nem vagyok a tulajdona. Lehet, félnem kéne tőle, de nem félek. Nem is tudom miért. Az elején, amikor elkezdett bántani, megerőszakolni meg parancsolgatni, akkor nagyon féltem tőle. A közelében rettegtem, még lélegezni is alig tudtam, de ez már elmúlt. Már más ember vagyok. Bátrabb. Nem érdekel, ha megver. Tegye, ha nincs más választásom – mintha valaha is lett volna. Az én döntéseim szerint akarok élni. És nem akarok arra gondolni, hogy mi lett volna, ha inkább ezt meg azt teszem meg, ott szenvedni mellette. Tehát, úgy próbálok élek, hogy ne bánjak meg semmit. Egy nap szabad leszek, mint egy madár.

- Moemi. Jól vagy? – térít vissza a jelenbe Amber hangja, miközben az egyik tenyerét a szemem előtt rázta, hogy figyelek e. Hát, fogalmam sincs, mi történt az elmúlt pár percben, de nem nehéz kitalálni.

Észrevettem, hogy a két kezemet már leejtettem a két combom mellé, a fejem pedig le volt hajtva és a fehér cipőmet bámultam. Mintha olyan izgalmas és szexi lenne. Lassan megemeltem a fejem, Amber pedig visszahúzta a kezét maga elé. Éreztem, ahogy egy könnycsepp végig folyik az arcomon, de a tenyeremmel gyorsan letöröltem.

- Mi a baj? – tette fel a kérdést Lisa, tekintetében aggódás csillogott.

- Ööö… - kerestem a szavakat, de hirtelen semmi sem jutott eszembe.

- Ne mond, hogy te is egy pasi miatt vagy kiakadva – szólalt meg mellőlem Charlotte. Ideges volt, és láttam a szemében, hogy legszívesebben belerúgna valamiben. Mint már rájöhettél, a téma a pasik voltak. Charlotte exe is szóba került. Mit is mondott, mikor szakítottak? Asszem, azt mondta, tegnap. De lehet, hogy tegnapelőtt.

- De… - feleltem bizonytalanul. Végül is, ez nem hazugság.

- Utálom a pasikat – sziszegte az összeszorított fogakkal.

- Mi történt? – kérdezte Amber. Míg a másik két lány szeméből őszinte aggodalom és együttérzés csillogott, Amberéből inkább szánalom. Wat…

Nem akartam erre válaszolni. Még is mit mondhattam volna? Az igazat semmiképp. De hazudni sem akartam. Gyorsan kutakodni kezdtem a fejemben egy olyan válaszért, amitől nem fognak több kérdést feltenni. De semmi sem jutott eszembe. Semmi hasznos. Bezzeg, ilyenkor lefagyok.

- Nem akarom elmondani – feleltem. Hát, ezzel nem nyertem meg magamnak őket. – Nem tartozik rátok – jelentettem ki, mire Amber szúrós szemei a vesémbe vágtak.

Amber felhorkantott és a melle előtt összefonta a karját.

- De bunkó vagy – élesen, felpaprikázottan mondja ki a szőke.

A két lány egyetértően bólintott, és a tekintetüket felváltotta a harag.

- Lehet, bunkó vagyok. De hidd el, te se vagy jobb – kezdtem bele a mondandómba, ami egy cseppet sem lesz kedves. Annyira feldühített ez a lány meg Daichi, hogy gondolkodás nélkül csak folytak belőlem a szavak. – Az utóbbi szünetekben másról sem volt szó, mint a pasik, a szex meg a farkak. Az első dolog, amit megtudtam rólad, hogy múlthét hétvégén egy kigyúrt szőkeséggel nyomtatok le vagy három menetet egy szállodában, akit nem is ismersz. És akkor még itt sajnáltatod magad, amiért a szex után otthagyott téged a picsába, meg a képedbe nyomta a pénzt.

Amber tátott szájjal és kipirulva meredt rám. Legszívesebben kinyírt volna. Egy kicsit sem vettem le a hangerőmből. Nem érdekelt, ha más is meghallja, utálom a kurvákat. Gyűlölöm őket. Én nem akarok közéjük tartozni. Lehet én is az vagyok, mert én is csináltam ilyet, de én nem élvezetből tettem.

- Te aljas ribanc… – szűrte ki a szájából, összeszorított öklökkel, és összehúzott szemöldökkel.

- Aljas vagyok? Talán. Ribanc? Meglehet.

- Ezt még nagyon megbánod – mondta mellőlem Charlotte, aki megfogta Amber kezét, és elhúzta innen. Lisa rosszállóan rám nézett, és elhordott mindennek, majd utánuk eredt.

Na, ennyi az első barátokról. Megutáltattam magam velük. De, most, hogy belegondolok, egyáltalán nem akarok velük barátkozni. Ők plázacicák, bulizós fajták, de én nem ilyen vagyok. Semmi kedvem színészkedni, inkább egyedül leszek. Amit meg az előbb mondtam Amberre, kicsit sem bánom. Mondtam volna még egy s mást, ha nem lépnek le.

Felemeltem a fejem, és felpillantottam az égre. Csak néhány felhő volt a kék égbolton, meg madarak repkedtek. Lágy szellő simogatta az arcom. Vettem egy mély levegőt, ami jól esett a szívemnek. Kentin eközben meg mellém lépett, és az ő kócos hajába is belekapott egy pillanatra a szél, mint az enyémbe. Felé fordítottam a fejem, és felnéztem a smaragdzöld szemeibe, amelyek valamiféle jókedvet árasztottak. Halvány mosoly volt az arcán, kezei a zsebében voltak.

- Hallottad? – kérdeztem, bár tudtam a válaszát.

Bólintott.

- Jól tetted – suttogta, mire még jobban elmosolyodott, én meg meglepődtem. Nem kérdeztem meg, hogy miért is tettem jól, de azt hiszem tudtam miért. Talán mert nem kedveli őket. De én nem mosolyogtam. Kicsit szomorú voltam, hogy mégsem sikerült barátokat szereznem. – Hé. – A fejem tetejére tette az egyik tenyerét, és megpaskolta. – Ne keseredj el. Ez még csak az első nap volt. Még találhatsz barátokat.

Igaza van… Ez még csak az első nap, még van esélyem.

Mosolyra húzódott az ajkam, és bólintottam egyet. Közben letöröltem az ottmaradt könnycseppet az egyik szememről.

- Na, menjünk haza – szólaltam meg vagy fél másodperc múlva, amikor elindultam.

- Ne arra menj – kapta el a csuklóm, én meg értetlenül néztem rá. – Ott a kocsim – mutatott egy fekete autóra, mire elindult felé kezemet elengedve. Először csak azt hittem viccel, de nagyon nem úgy tűnt.

Amikor beültem az anyós ülésre, ő a biztonsági övet kötötte be, mire én is így tettem. A táskámat pedig magam előtt öleltem magamhoz, Kentiné meg a hátsó ülésen hevert.

- Ha van kocsid, akkor miért busszal jöttünk reggel? – kérdeztem.

- Mert itt hagytam.

Néma csend telepedett ránk. Kentin beindította a kocsit, kitolatott a parkolóból, majd elindultunk, csakhogy nem abba az irányba, ahova kellene. Kíváncsian rá néztem, mire a fejemben lévő kérdést megválaszolta.

- Nem tudom, te mennyire vagy éhes. De én nagyon.

Mekizüünk! Imádom az ottani sült krumplit, egyszerűen isteni. Azt szeretem a legjobban. S most, hogy belegondolok, éhen halok.

Nagyban faltam a kocsiban a big mac menüt – merthogy Kentinnek nem volt kedve beülni, pedig nem voltak olyan sokan. A parkolóban voltunk, és csendesen eszegettünk. Egyikünk sem szólalt meg, addig, amíg a telefonom meg nem csörrent. Kihalásztam a gatyámból, és megpillantottam a kijelzőn Christian nevét. Elképzelésem sincs, mit akarhatott. Elutasítottam a hívását. Ám ő nem adta fel, és vagy már negyedszerre próbálkozott, amikor Kentin felém pillantott, miután lenyelt egy falat hamburgert.

- Nem veszed fel? – kérdezte.

Megráztam a fejem.

- Miért?

- Nem akarok vele beszélni. Nem kedvelem – feleltem.

- Miért?

- Mert rossz ember – kaptam be a számba néhány sült krumplit, s miután megrágtam és lenyeltem, Kentinre néztem. – Ha tényleg olyan fontos lenne, küldene egy SMS-t. De nem ír. Tehát vagy unatkozik, vagy pedig részeg – ittam bele a kólámba. – Utóbbiban mernék fogadni – dugtam vissza a zsebembe a telót. Tessék, már nem is hív. Mondom, hogy nem fontos.

Csendben eszegettünk tovább. Semmi kedvem nem volt beszélni, de eszembe jutott, hogy nem messze van egy könyvtár, ami egy ideje érdekelt. Szerintem megnézhetném, ha már végül itt vagyok. Miután bezabáltam, fogtam a szemetet, kinyitottam a kocsi ajtaját. Kitettem az egyik lábamat, amikor Kentin megszólalt.

- Hova mész?

- Kidobni a szemetet – mutattam egy kukára, és kiszálltam, becsaptam az ajtót. A kólás papírpohár is a kezemben volt. Öt-hat lépést tettem meg a kukáig, miközben éreztem Kentin tekintetét rajtam. Behajítottam a szemetesbe mindent, kivéve a kólát. Abból még kiittam az utolsó kortyot.

Nagyon érdekelne az a könyvtár. Pillantottam jobbra-balra úgy, hogy nem fordítottam el a fejem, közben úgy tettem, mintha még innám a kólát. Pedig üres volt. Kentin kocsija mögöttem volt, amúgy.

Csak óvatosan. Egy rossz mozdulat, és Kentin azt hiszi, amit nem kéne. Merre szökjek? Jobb oldalon járda, úttest, házak, autómosó. Baloldalon pedig asztalok, székek meg gyerekcuccok. Egy biztos… Nem akarok Kentinnel lenni, úgyhogy én most fogom magam, és elindulok. Azaz rohanok. A járdáról leléptem az úttestre, gyorsan körülnéztem, hogy jön e valami, közben a testőröm a nevemet kiáltotta. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak tudtam. Elsiettem az autómosó mellett, ahol egy fickó éppen a kocsijáról öblítette le a szappant.

Újra a járdán futottam. Át kellett volna mennem egy zebrán, de piros volt a lámpa. Ezért inkább futottam tovább egyenesen, át egy zebrán, ahova éppen akkor nem fordult be egy autó se. A szemem sarkából meg láttam, hogy Kentin a kocsival jön utánam. Pár méter után pedig volt újabb zebra, ahol már át tudtam menni. Leléptem a járdáról, két-három lépés és… KENTIN ELÉM VÁGOTT A KOCSIVAL!!! Kiszállt, maga mögött erősen (!) bevágta az ajtót, és dühösen rám meredt. Én meg hátráltam. Megijedtem a tekintetétől. Egyre közelebb jött, én meg a járdaszegélyben majdnem megbotlottam, de elkapott a karomnál. Magához rántott, és amikor neki ütköztem, éreztem, hogy izmos felsőteste van. Ellöktem magamtól.

- Még is mit művelsz? – kérdezte kissé megemelt hangnemben.

- Nem láttad? – Én hangosabban szólaltam meg. Az államat is megemeltem, hogy lássa, nem félek tőle.

- Még szerencse, hogy láttam. Nem szökhetsz csak így meg. Felelős vagyok érted. Mi lett volna veled, ha valaki elkap? Mit tettél volna, ha elrabolnak, és én nem lettem volna ott? Létszíves, többet ne csinálj ilyet. Utálom, mikor valaki megpróbál lerázni!

Megforgattam a szemeimet. Ugyan már. Ki akarna elrabolni. Ajj, hagyjon már az ilyennel. Ennyi erővel az összes nő veszélyben van… Nem is csak a nők. Mindenki. Komolyan, nem hiszem el.

- Nem vagy te senkim – kezdtem. Éles hangom még dühösebbé tette. Láttam a testtartásán és a tekintetében. – Se a bátyám, se az öcsém, se az apám. Nem vagy a rokonom. Nem vagyunk barátok. Nem mondhatod meg, hogy mit csinálhatok és mit nem. Oda megyek, ahova akarok. Ha pedig le akarlak rázni, akkor lerázlak.

Kentin autója mögött dudált egy szürke autó tulajdonosa, aki elküldte Kentint egy melegebb éghajlatra, mert útban volt.

- Szállj be a kocsiba – parancsolta mély hangon, visszafogva magát.

Összefontam a mellkasomon a karom.

- Nem – böktem ki, mire felkapott a hóna alá, és bebaszott a hátsó ülésre. Nem szépen betett, neeeem. Bebaszott (!), és bevertem a lábamat. Az ajtót bevágta, és be is zárta. Visszaült a kormány mögé, és elindult.

- Még is mit képzelsz magadról? – üvöltöttem vele, mert olyan nagyon felidegesített, hogy kicsi hiányzott, hogy megtépjem a haját. – MÉG IS MIT?!

Nem válaszolt.

Bekötöttem magam, és a szemeimmel megöltem Kentint. Ezt nem fogom eltűrni. Ezt nem!

- Úgy látszik, szabályokat kell bevezetnünk, ha nem tudsz viselkedni – állt előttem összefont karokkal, mint én, csak én ültem középen a kanapén. Olyan csúnyán néztem rá, ahogy csak tudtam.

- Nem vagyok gyerek – sziszegtem. – Mellesleg nincs jogod szabályokat felállítani. Ez itt az én házam, és mint mondtam, te nekem senki vagy.

- Sajnálom, de ezt még sokáig el kell viselned, úgyhogy barátkozz meg vele.

- Biztos, hogy nem.

- Akkor nem leszünk jóban.

- De még mennyire, hogy nem – suttogtam, de nem vagyok biztos abban, hogy meghallotta.

Túl dühös voltam ahhoz, hogy megpróbáljak másképp gondolni Kentinre. Hogy egy kicsit megkedveljem. Csak annyira, hogy elviseljem.

- Ki lógott gengszterekkel? – komolyan nézett rám, és komoly választ várt. Én pedig egyre feszültebb lettem.

El tudjátok képzelni, mennyire utálom az ilyen kérdéseket? Az olyanokat, amelyek velük kapcsolatos. Az a baj, hogy akár akarom, akár nem, ilyenkor úgy is eszembe jut valami rossz emlék. S amikor felvillan a fejemben, olyan, mintha újra átélném, és ezt nem akarom. Lehet, hogy kívülről erősnek és magabiztosnak látszom, pedig valójában nagyon sebezhető vagyok.

Felálltam.

- Ahhoz neked semmi közöd – egyre élesebbé vált a hangom. A szívem keservesen dobogott.

- Ha nem lenne, szerinted itt lennék?

Ökölbe szorult a két kezem. Szeretném azt mondani, hogy menjen el, de tudom, hogy nem tenné. Magától nem. Ezért kell nekem megadnom a kezdő lökést.

- Meg tudom védeni magam – vágtam rá azonnal gondolkodás nélkül, mire hirtelen elkapta a kezemet, és lelökött a kanapéra. Felsikítottam, ő pedig fölém kerekedett. Egyik kezébe fogta a két csuklómat a fejem felett, a lábaival meg leszorított, hogy ne tudjak mozogni. Rángatóztam, és sikoltottam, hogy engedjen el, de mintha meg sem hallotta volna. A szabad kezével befogta a számat, és közel hajolt a fülemhez, én meg erősen lehunytam a szemem.

Emlékeztem arra a napra, amikor Daichi először erőszakolt meg. Emlékeztem minden mozdulatára, minden szavára, a lélegzetére. Mindenre. Ugyan így szorított le. A szívverésem gyors volt, és remegtem is.

Kentin a puha ajkával megérintette gyengéden a nyakamat, és mintha azt éreztem volna, hogy belevigyorog a nyakamba. De nem voltam benne biztos, túlságosan is azzal voltam elfoglalva, hogy kiszabaduljak alóla. Tudtam, hogy magamtól nem fog menni, még sem adtam fel. Tovább rángatóztam keservesen, és a tenyerébe nyöszörögtem. Az egyik szememből kibújt egy könnycsepp.

- Meg tudod védeni magad? – suttogta a fülembe. – Ha képes vagy rá, akkor huszonnégy órára békén hagylak.

Képtelen voltam rá. Túl váratlanul támad rám, még felkészülni sem tudtam.

- Nem foglak bántani, de egy idegen kanos fickó megteheti – szigorú és komor volt, s amint ezt elmondta, leszállt rólam.

Nem néztem rá, csak fogtam magam, és berohantam a szobámba. Magam mögött bevágtam az ajtót, és kulcsra zártam. Remegő végtagokkal estem az ágyamra. A mellkasomra tettem a tenyeremet, és kapkodtam a levegőt. Magam alól kirángattam a takarót, és alá bújtam. A hajamba markoltam és zokogásba törtem ki. Nem kaptam levegőt, és percekig még a könnyeimet sem tudtam elzárni. Akármennyire is szerettem volna abba hagyni, nem ment. A szívem túlságosan is fájt.

Olyan fél óra biztos eltelt (többnek éreztem), amikor kezdtem egyenletesebben lélegezni és megnyugodni. A takarót lejjebb húztam, hogy a fejem ne legyen alatta, és hogy magamba szívhassak egy kis levegőt. Felsóhajtottam szaggatottan, amikor kopogtak az ajtómon. Összerezzentem.

- Moemi… - szólalt meg Kentin. – Nem akartam durva lenni, de azt akartam, hogy felfogd – hallottam, hogy mennyire komolyan gondolta, de mintha egy kis megbánás csengett volna a hangjában.

- Ez az első éles küldetésem, hogy megvédjelek. Jól akarom csinálni, de nem megy, ha nem hagyod. Tudom, hogy ez kellemetlen neked, de kérlek, engedd meg, hogy megvédjelek.

Szünetet tartott. Arra várt, hogy megszólaljak, de nem tettem. Nem akartam.

- Gondolkozz felnőttek módjára – folytatta. – Ne viselkedj felelőtlenül, elvégre nagylány vagy már.

Tudom, hogy kéne viselkednem, hogy mindkettőnknek jó legyen… azaz inkább csak Kentin lenne megelégedve azzal, ha engedelmesebb lennék. És ha itt hisztizek meg ilyenek, nem lesz jobb. De… Én csak nem akarok egy fiúval élni. Utolsó reményem az, ha megkérem szépen Daichit.

Kihúztam a zsebemből a telómat, közben felültem. A combomra tettem, az éjjeli szekrényemről meg elvettem a kikészített zsepi kupacból egyet, majd még egyet és párszor kifújtam az orrom és a könnyeimet is megtöröltem.

Felsóhajtottam újra.

Feladó: Moemi

Kérlek szépen, Daichi… Küld el a testőrömet. Bármit megteszek, csak kérlek…

15:27

Tudtam, hogy úgy is el fogja utasítani a kérésemet, de legbelül azért reménykedtem. Ezért inkább megpróbáltam ezt a reményt kiverni a fejemből. Erősnek kell lennem. Ma még a fájdalom, de holnaptól valami más. Újra azzá a magabiztos Moemivé fogok változni, aki nem fél semmitől, és senkitől. Kemény leszek mindenkivel.

Lehet ma nem sikerült barátot szereznem, de emiatt sem fogok elkeseredni. Még vannak az osztályban lányok. Lesz, ami lesz.

Díj

Hali minna-san!

Keiko White-tól kaptam egy díjat, amit nagyon szépen köszönök ♥ ♥ ♥ *-*

http://keikoelete.blogspot.hu/

Képzeld el, hogy tekerek lefelé az oldaladon, amikor véletlenül a google+-os nevemet látom meg egy kis másodperce. Megállok egy pillanatra, és visszatekerek. Keresgélek, és felmerült bennem, hogy rosszul láttam valamit. De nem, mert amikor észrevettem, hát először nem hittem a szememnek. Nagyon boldoggá tett, hogy én vagyok a kedvenced ♥ . Csak vigyorogtam. Tökre meglepődtem, és a napomat is feldobtad. *.*

Szabályok:

♦ Köszönd meg a díjat, és tedd ki, kitől kaptad!

♦ Olvasd el annak a blogját, akitől a díjat kaptad!  Ígérem, amint lesz időm, el fogom olvasni.

♦ Írj 12 dolgot az illető blogjáról!

♦ Írj 12 a saját blogodról!

♦ Válaszolj 12 kérdésre!

♦ Tegyél fel 12 kérdést! Ezt most hanyagolni szeretném, bocsi xd X

♦ Kommentálj annak a blogján egy bejegyzéshez, akitől kaptad, hisz mindenkinek jól esik a visszajelzés. Ez lehet kritika, vélemény; a lényeg, hogy építő jellegű legyen. (Ha a díj bejegyzés alá kommentálsz, az nem számít, ;) )

♦ Cseréljetek linket!

♦ Küldd tovább 12 embernek! X

♦ Tedd ki a plecsnit jól látható helyre, úgy, hogy az én blogomra vezessen!

12 dolog a Dangerous life cimű blogról:

1.       Főszereplő egy lány, akit Moemi Hitoshinak hívnak.

2.       A Hitoshi vezetékneve Miyavi-tól a Itoshii Hito című zenéje ihlette.

3.       Moemi szereti az animéket, a mangákat és a koreai, illetve japán drámákat is.

4.       Moeminek rossz tulajdonságai vannak, amiket később megismerhettek. Rossz tulajdonság, hogy például csúnyán beszél, rendetlen stb.

5.       9581 oldalmegtekintés van eddig az oldalon. Wow, nem sokára tízezer… Mikor lett ennyi O.O ♥

6.       A design saját munka, és büszke vagyok rá. Nekem nagyon tetszik.

7.       A főszereplőnek eléggé szörnyű múltja van, és efelől nem kivétel Kentin.

8.       Kentin, mint tudjuk testőr. A nevelő apja kényszerítette, mert puhány és gyenge volt.

9.       Lysander amióta csak az eszét tudja, szeret énekelni, és dalokat írni.

10.   Daichit könnyen fel lehet bosszantani, nyugtatókat kéne szednie.

11.   Daichit az apja verte.

12.   Christian drogozik.

Válasz a 12 kérdésre:

1.       Mi/Ki ihlette a története(i)d?

Hát, úgy őszintén, fogalmam sincs. Már nem emlékszem.

2.       Milyen témákat szeretsz?

Hát ööömm… Szeretem a természetfeletti, misztikus témákat. Történetekben is, de csak akkor, ha benne összejön valaki valakivel. Nagyon szeretem azt is, ha nem csak romantikus a történet (csak ne legyen felesleges duma, mert az nekem unalmas xD), de még akció, kaland is van benne (főleg ha bunyó, harc… akkor olyan wow! Imádom XD)

3.       Honnan jött a blogod ötlete.

Szerintem úgy történt, hogy csak úgy ültem… vagy feküdtem (vagy nem tudom, mit csináltam). És hirtelen eszembe jutott, hogy hopp, akarok egy olyan történetet, ami másabb a Drága Vöröskénél. Valami akcióféleségre vágytam, kis maffiás dolgokkal. De ez még 2014-ben volt.

4.       Meddig tervezel még írni?

Addig szeretnék írni, amíg csak élek. Nem tervezem abba hagyni. Ha meg sokáig nem írok, akkor is késztetést érzek, hogy kell valami.xd

5.       Ki a kedvenc bloggered?

Nero Roosie ♥

6.       Jelenleg hány történetet írsz?

Kettő. Drága Vöröske, és a Dangerous life. De még tervezek egyet a barátnőmmel.

7.       Szoktál zenét hallgatni blogolás közben?

Nem mindig, de ha van valami jó, akkor igen.

8.       Meddig szeretnél még elmenni az írással?

Még tavaly is szerettem volna írni egy könyvet, de ez már valahogy elszállt... Szerintem inkább maradok a blogolásnál.

9.       Mi a kedvenc könyved? És miért?

Most ebben a pillanatban: Anna Banks – Poszeidón (Szirénia öröksége 1.). Tetszik a története, a karakterek… Imádom az ilyen fantasy könyveket. Ebben sellők vannak, és olyan ahw... De még csak az első részét olvastam el T.T

Olvastam már a Luxen trilógiát (ami nagyon sokáig a kedvencem volt. Még most is, csak ez már lecsillapodott.) Jennifer L. Armentrout-tól. Itt meg fénylények…

HÁ’ FANGÖRCSÖT KAPOK! XDDD

10.   Hogyan fogadod a rossz kritikát?

Az attól függ, hogy az a bizonyos kritika hogyan van megfogalmazva. Ha normálisan, akkor rendben vagyok vele, esetleg megfogadom a tanácsát. De ha az illető bunkó meg ilyenek, akkor inkább letiltom. XD

11.   Ki/kik a kedvenc író(i)d?

Nincs.

12.   Mennyi időt töltesz blogolással?

Nem sokat.