5. rész

5. rész

Moemi

Az ajkaim mosolyra húzódtak, amikor megpillantottam a három lányt, de valamiért olyan furának tűntek. Ők kíváncsian néztek meg, majd a középső szőke csaj szólalt meg előbb.

Amúgy annyira szépen (iskolához illően) nincsenek felöltözve, de nem zavar, én is szoktam úgy öltözködni. Csak jó fejek legyeneek!

- Szia, Amber vagyok – mutatkozott be, majd a másik két lány is így tett. A fekete hajú Lisa, a másik pedig Charlotte.

- Sziasztok.

Elkezdtek kérdezősködni, hogy mi a hobbim, miket szeretek meg miket nem, miért ilyen színű a hajam, meg sok hülyeségeket, amikre lelkesen válaszoltam. Ez nagyjából öt percig tartott, mert egy másik szőke csaj kihívta őket a mosdóba. Így egyedül maradtam, de eszembe is jutott, hogy mondta a tanár, hogy a szünetben menjek le az órarendemért. Így tettem, és miután megkaptam, véletlenül beleütköztem valakibe.

- Bocsi – szólaltam meg, aztán felpillantottam a fiúra. Az osztálytársam volt, az ezüsthajú.

- Semmi baj – mosolygott le rám, aztán felvette a földről az órarendemet, amit észre se vettem, hogy elejtettem. A papírt felém nyújtotta, én meg elvettem tőle. – Legközelebb figyelj a lábad elé – mondta kedvesen, én pedig meglepődtem, amiért nem basz le. Merthogy mindig leordítottak ilyenért.

- Oké – húztam én is mosolyra az ajkamat.

- Gyere már Lysander – kiáltotta a haverja ingerülten, mire mind a ketten oda kaptuk felé a fejünket. A vörös hajú pár méterre állt tőlünk, épp sorra került a büfében.

- Őt hogy hívják? – tettem fel gyorsan a kérdést, csakhogy azért tudjam már az osztálytársaim nevét.

- Castiel – felelte, mire Castiel újra kiáltott Lysandernek, aki végül oda sietett hozzá.

Aha, szóval a vörös a Castiel, ezüst a Lysander. Csak nehogy elfelejtsem a neveket.

Míg az osztályterem felé igyekeztem, elismételtem magamban, hogy kinek ki a neve, mert az kínos lenne, ha elfelejteném. Bár az osztály többségének még nem tudom, de majd megkérdezem Kentint. Vagy Ambert.

Amikor beléptem a terembe, felszólalt a jelzőcsengő, én pedig a helyemre pillantottam, ahol nem volt ott Kentin. Aha, persze, hogy nem ott volt. MÖGÖTTEM VOLT. Fúú, éreztem, hogy belép a személyes terembe, hogy kikerüljön, mert nem álltam félre.

- Moemiii – lépett be a terembe Amber. Elmosolyogva pillantottam rá, mire a szemem sarkában láttam, hogy Kentin megbotlik egy táskában és pofára esik. Oda kaptam a fejem, a többiek meg felröhögtek. Felsegítettem, és felmerült bennem egy kérdés, hogy ő biztosan egy testőr. Mármint igazi, akinek papírja van róla, mert ma ez volt a második, hogy bénáskodik.

Végül felsóhajtottam, ő pedig megköszönte kipirultan, Amber pedig mellém lépett.

- Milyen kapcsolatban vagy vele? – kérdezte halkabban, engem pedig kirázott a hideg.

Nem akartam erre válaszolni, szerencsére a tanárnő hangja megmentett, aki mindenkit a helyére ült. Leültem Kentin mellé, és rá néztem. A könyökén támaszkodott, álla pedig a tenyerében volt, és úgy nézte a füzetét. Megkérdezzem tőle, hogy jól van e? Már nyitottam az ajkamat, hogy feltegyem neki ezt a kérdést, de inkább meggondoltam magam.

Kentin

2004. december 12.

Eljött az én napom. A születésnapom. Ennek a napnak nagyon fontosnak kellene lennie, hisz ez az a nap, amikor világra jöttem. A szüleimnek ünnepelnie kellene, a barátaimnak pedig meg kéne ajándékozni engem. Egy jó kis bulit kellett volna összecsapni. Nem kellett volna nagyon felfújni, elég lett volna az is, ha a családommal lehetek. De mindez számomra csak egy álomkép. Sosem fog megvalósulni. Soha az életben, mert nincsenek szüleim, se barátaim. Teljesen egyedül vagyok, még ételre is alig futja. Azt is lopok.

Csak tíz éves vagyok, és a világról sem tudok annyit. Csak azt, hogy kegyetlen. Rettentően könyörtelen tud lenni. Nem is tudom, mióta vagyok egyedül. Arra sem emlékszem, hogy volt nekem valaha bárki is. Komolyan, bárki.

Egy elhagyatott házban szoktam meghúzni magam, fent a padláson, ami mellesleg eléggé nyirkos a sok esőtől meg hideg is. De nincs más választásom. Vagy ez, vagy pedig az utca, ahol mellesleg esik kint a hó. A hóesés látványa szép, de nem szeretem, mert ilyenkor mindig hideg van. Nem szeretem a hideget, mert mindig fázom. Tüzet sem tudok mindig gyújtani. Ajjj, nem tudom mit kéne tennem. Fogalmam sincs. Nem kérhetek senkitől sem segítséget, mert mindenki elüldöz. Ezt tapasztalatból mondom.

A nedves parkettán ültem, és néztem onnan az elhaladó autókat. Maga a ház kétemeletes, sok-sok szobával, de nem merem meghúzni magam egyik olyan szobában sem, mert… olyan ijesztőek. Itt fent is félek, de valamivel nyugtatóbb.

Miközben az elhaladó autókat figyeltem, a tüdőmet egyre jobban töltötte meg az igazságtalanság érzése. A düh marta a szívemet. Kérdések merültek fel bennem, amelyek megválaszolatlanul maradtak. Pl.: Miért pont én?; Mivel érdemeltem ki ezt a sorsot?; Tettem valami rosszat?; Ki a hibás mindezért? Én? Magamat hibáztattam. Nem tudom mindezt elfogadni, de élni akarok. Meghalni könnyű lenne, és egy jó lehetőség is lenne, de nem akarom ezt a választást, mert kíváncsi vagyok a világra. Meg akarok tapasztalni dolgokat, egyszerűen élni akarok. De annyira rosszul érzem magam attól a gondolattól, hogy mindez sosem fog sikerülni. Mert mint mondtam, fogalmam sincs, mit tehetnék. Még csak egy gyerek vagyok.

Az esőáztatta hajamba túrtam, még a szememből is kisöpörtem a zavaró tincseket. Amúgy mellesleg ma semmilyen ételt nem sikerült ellopnom, és már nem bírtam, úgyhogy muszáj volt vissza jönnöm ide, kicsit felmelegedni. Valahonnan jó lenne szerezni legalább egy kis kenyeret, mert éhen halok. Mit beszélek, mindig éhes vagyok. De ha csak itt ücsörgök és belefulladok az érzéseimbe, sose fogok előrébb jutni.

Elfeküdtem a földön, és a tekintetem pedig még mindig az ablakon volt. Lassan sötétedni fog, tényleg el kéne indulni kajáért. Viszont a testem nem azt teszi, amit az agyam parancsol neki. Magzatpózba gyűrtem magam, a két kezemmel pedig átöleltem magam. Szemeimet erősen lehunytam és próbáltam kiverni a fejemből azt a sok rossz dolgot, ami eddig valaha történt velem. Az idegességtől pedig kapkodni kezdtem a levegőt, még a könnyeim is hullani kezdtek. Nem igazság. Nem… Nem… Nem igaz… Nem igazságh.

- Nem igazság – suttogtam. – Nem… Nem.

Elaludtam. Nem is emlékszem, mit álmodtam. Hangzavarra kaptam föl a fejem. Kint kiáltozásokat hallottam, ezért nehezen pislogva felültem, aztán elkapott a köhögő görcs. Közben még a könnyeimmel is küszködtem, még a taknyom is kifojt. Közben kinéztem az ablakból, de nem láttam, hogy kik ordítoznak. De ezek a hangok megijesztenek. Mit tegyek? Hova menjek? Mi van, ha itt megtalálnak, és újra megvernek, mert nem szabadna ide bejönnöm. Félek.

Remegtem, és a sapkámat a fejemre húztam, ami valahogy alvás közben lejött rólam. Amikor sikerült abbahagynom a köhögést, fájdalmasan szorítottam a mellkasomra az egyik tenyeremet, mert fájt. Gyengének éreztem magam, de ezzel nem foglalkozhattam, nem pihenhettem még. El akartam innen menni, de amikor feltápászkodtam, megszédültem, és seggre estem. Félig oldalra is dőltem, de a könyökömmel megtámasztottam magam, s amikor elmúlt a szédülés, a kabátom ujjába töröltem az orromat, és újra feltápászkodtam. Kinyitottam a nagy megpenészedett, néhol letört faajtót, aminek a hangjától összerezzentem. Nyikorgott, én pedig köpni-nyelni nem mertem, mert féltem, hogy valaki meghallja, és elkap. Épp csak annyira nyitottam ki az ajtót, hogy kiférjek rajta. Majd óvatosan ráléptem az első lépcsőfokra, aminek ugyan úgy volt hangja. Végül lerohantam a padlásról és kiléptem egy sötét folyosóra. Éppen annyi fény volt, hogy tudjam, mi hol van, hol az ajtó meg ilyenek. Bár fejből is tudom, merre van a kijárat, csak nem szeretném semmilyen lyukba belelépni, és leesni az első emeletre, vagy tovább a földszintre.

Amikor kiléptem a szabadba, szomorúan vettem figyelembe, hogy még hidegebb volt, mint nappal. Még a saját leheletemet is láttam. Ám mire meg is indulhattam volt valamerre, hirtelen egy férfi elkapta a karom és elkezdett ráncigálni, meg kiabálni velem. Felsikoltottam, mert nemhogy csak megijedtem, hanem majdnem be is pisiltem, de sikerült visszatartanom. Elvégre nem kislány vagyok, nem pisilhetek be!

- Te vagy az a kis buzi, aki lopkodja az áruimat – szólalt meg, én meg nem bírtam megszólalni. - A szüleid nem tanították meg neked, hogy semmi sincs ingyen? – rángatott meg, a hangja pedig nagyon ingerült volt. Féltem bármit is mondani, így hát csak vártam az ütéseket, amiket kapni fogok. Még a szemeimet is erősen lehunytam. Nem akarom ennek az arcát látni.

Szipogtam, és a könnyeimet próbáltam visszatartani, de annyira nem ment. A torkom is megfájdult ettől az erőlködéstől.

- Na, majd én megmutatom neked, hogy ilyenkor mit kap az ember – ellökött a hóba, én pedig hanyatt estem, meg a csupasz ujjaim is megfájdultak a hideg hóban. Éreztem, hogy adta volna az első erős ütést, amikor váratlanul valaki elrántotta tőlem és bemosott neki egyet. A szemeim azonnal felnyíltak, és megpillantottam azt az embert, aki megmentett, akit immár apámnak tekintek. Aki befogadott, és tanított. Az, aki kiképzett engem. Aki miatt erős lettem.

Kaptam egy esélyt az új életre, én pedig örömmel fogadtam el.

4. rész

4. rész

Just now everything begins

Lysander

Az égbolt gyönyörű kék színben pompázott, s olyan tiszta volt, mint az igaz szerelem kétségek nélkül. Lágy szellő simogatta az arcomat, és a nap perzselte. Tetszett az érzés, ahogy a napon álltam felfelé meredve, míg a gondolataim csendben susogtak. Mélyen beszívtam a levegőt, kiélvezve minden egyes pillanatát. Ahogy megtelt a tüdőm oxigénnel, egy mosoly szaladt fel ajkaimon. Az agyamat egyre jobban töltötte meg az a tudat, hogy szabad vagyok, azt csinálhatok, amit csak akarok, és ebbe senki sem szólhat bele. Hmm, milyen szerencsésnek érzem magam. Bár szeretek zenét írni és énekelni, de most valami másra vágyom. Valami újra, ami kihívást jelent nekem, mert ez a két dolog szinte minden napos, és unom már. Azt hiszem, fel akarom adni, és nem azért, mert rosszul menne vagy ilyesmi, csak ez nekem már nem tetszik. Nem érzem jól magam tőle. A rajongók is csak ugyan azt és azt akarják hallani, és néha kikészít, amikor vagy ötször el kell énekelnem ugyan azt a dalt a kedvükért. Nem mintha nem örülnék neki, valójában hálás vagyok, és nekik köszönhetem, hogy eljutottam idáig a bandámmal. Százezrek előtt énekelni szép és jó, ha szeretnek, de ha őrült rajongók is vannak, akik ölni tudnának akár egy ruhadarabért, ami az enyém, az nem olyan jó móka. Először vicces, és szórakoztató volt nekik zenélni, csak aztán később valami megváltozott.

Szeretem a rajongóimat, és ezért is fogok, fogunk úgy dönteni, hogy inkább szüneteltetünk. Meg amúgy is tizennyolc éves vagyok, ki kéne élveznem a fiatalságomat… valami mással, meg folytatnom kell a tanulmányaimat a Sweet Amoris középiskolában. Suli idő alatt kicsit fárasztó zenélni meg dalszöveget írni. Bár, akár vége akár nem, ezt a két dolgot sosem fogom abba hagyni. Más dalszövegét meg egyáltalán nem vagyok hajlandó elénekelni közönség előtt, szeretem az egyediséget. Éppen ezért írok én magam.

- Téged nem szoktak felismerni az utcán, akkor minek festetted be a hajadat? – tettem fel a kérdést a legjobb haveromnak, Castiel Maddoxnak. Olyan nekem, mint egy testvér.

Ez bolond, hogy eltüntette a gyönyörű fekete tincseit, amelyet csak irigyelni tudok. Én mindig is olyan hajszínre vágytam, mint amilyen neki volt meg amilyen a bátyámnak, Leighnek. Ehelyett az Isten nagyon sötét barnával áldott meg. Bár messziről feketének tűnt, de ha az ember jobban megnézi, meglátja a valóságot. Nem szeretem. Sőt, kimondottan utálom.

Bár szerettem volna a fekete hajszínt, legbelül még is valami másmilyenre vágytam, valami egyedibbre. Sajnos a menedzser nem engedélyezte, de már nincs itt az az ember, egyelőre vége a karrieremnek, és most megtehetem.

- Ez fájt, ugye tudod. Már mér’ ne ismernének fel a csapat gitárosát – nevetett fel.

- Igaz – mosolyogtam rá.

Az erkélyről figyeltem Castielt, aki az egyik fiókban kutatott.

Bár hivatalosan az együttes megszűnt, attól még egyben maradtunk.

A fiókból kivett egy pár gumikesztyűt, aztán rám nézett.

- Akkor biztos vagy benne, hogy ezüstöt akarsz? – kérdezte komolyan.

- Igen – léptem be a szobában.

A fürdőszobában volt annyi hely, hogy mindketten elférjünk ott. Castiel pedig ért a hajfestéshez, így őt kértem meg, hogy csinálja meg. Igazából a hajfestéket is ő vette meg, én csak megmondtam, milyen színűt akarok. Igen, ehhez is jobban ért.

A tükörrel szemben ültem, miközben Castiel már belekezdett.

Daichi

Hogy fulladnának bele a saját nyálukba ezek a rohadék Dickensek, komolyan. Fú, de idegesítőek. Ha nem lenne olyan jól eldugva a búvóhelyük, már rég lemészároltam volna mindegyiket. Tudod, mit akarnak? Elfoglalni a várost. Na, nem mintha az én tulajdonom lenne, csak eléggé nagy befolyásom van itt. Tönkre akarnak tenni engem és az üzletemet, de nem fogom hagyni. Előbb fogom porrá zúzni őket, mint ahogy ők fognak cselekedni.

Idegesen dobogtattam a sarkamat, miközben a pincében egy széken ültem előredőlve és a könyökömet a combomnak támasztottam, tenyeremben meg az állam volt. Gondolkoztam, hogy mi legyen az első lépés.

Először is azt tudjuk, hogy azt a tegnapi kurvát ide küldték. Azaz ők tudják, mi hol vagyunk, de szerencse, hogy nem itt van a raktárunk. Van abból pár darab a városban jól elrejtve. Viszont a drágalátos unokaöcsémnek hála egy raktárt kiürített. Nem probléma, meg tudjuk oldani.

Tulajdonképpen emiatt gondoltam meg magam Moemivel kapcsolatban. Nem akarom, hogy itt legyen, míg ez a szarság le nem zajlik.

A pincében teljesen egyedül voltam, és ebben a csendben igyekeztem kitalálni valamit, amikor hirtelen berúgták az ajtót, én pedig azon nyomban felpattantam, készülve előkapni a pisztolyomat. Ám az ajtóban Christian állt lihegve, és kiabálni kezdett.

- Bajban vagyunk – fordította el a fejét, és mellette megjelent Jeff.

- El kell tűnnünk innen – mondta Jeff. Ő nyugodtabbnak tűnt, mint Christian.

- Mi van? – kérdeztem, mint aki nem érti.

Lövöldözéseket hallottam. Ó, a…

Az események gyorsan zajlottak, a Dickensek már is léptek. A kocsiban már téptem a hajam, annyira kiborított ez az egész. Én csak gondolkoztam, mi a szart lehetne csinálni, míg ők ez alatt cselekedtek. Nem hiszem el.

Ezt nem fogom annyiban hagyni. Még meglátjátok, kivel kezdtetek ki.

Moemi

A szobámban az ágyamon feküdtem este, a plafont bámultam és olyan dolgokon gondolkoztam, hogy miért pont velem történik ez meg az. De egyáltalán nem is akartam ilyenre gondolni, jött az magától. A plafont bámultam, a szobát pedig ellepte a sötétség. Tulajdonképpen aludni próbáltam, de nem akart sikerülni.

A lakásban csend honolt, csupán csak a kinti zajok szűrődtek be. Kentin pedig alszik, gondolom, mert ő is csendben van. Bár holnap suli, nem is csodálom. Nem sokkal lehet nálam idősebb. De én ezt akarom? Azt, hogy vigyázzanak rám… Egy idegen? Nem, én ezt nem akarom. Nem akarok a közelében lenni. Az sem érdekel, hogy Daichi bérelte fel, én akkor is el fogom innen üldözni.

Oldalra fordultam, és a nyakamig húztam a takarómat, szemeimet meg lehunytam. Dúdolgattam halkan, hogy a belső gondolataimat ne halljam. Egészen addig, míg álomba nem merültem.

A telefonom ébresztőjére nyíltak fel a szemeim, álmosan pislogtam, és az egyik kezemmel a telómat kezdtem keresni az éjjeli szekrényemen. Az idegesítő hang kezdte elrontani a kedvem, ebben a pillanatban semmi kedvem nem volt az iskolához, legszívesebben aludtam volna tovább. Amikor meg kinyomtam, a kezemet visszahúztam, de véletlenül levertem, és az a földre esett. Ajj már, akkor ott marad.

Hunytam volna le a szemem, amikor Kentin kopogott be.

- Kelj fel, Moemi. Nem akarok elkésni – nyomta le a kilincset, és nyitott volna be, amikor én felkiáltottam.

- Fent vagyok már.

Mivel az idő még meleg volt, ezért merészkedtem felvenni egy kék rövid farmernadrágot, fölé pedig egy fehér toppot, melyből kilátszik a köldököm. Elgondolkoztam azon, hogy nem kéne így öltözni egy suliba, de végül is az előző sulimban sosem szóltak érte. Meg az én életem, azt csinálok, amit akarok. Fölé magamra kaptam egy világoskék színű farmerdzsekit, és a fehér convers cipőmet húztam fel lábaimra.

Szeptember tizennegyedike. A suli előtt megálltam és végignéztem az épületen. Hát, kívülről nem tűnik érdekesnek.

Kentin elkezdett befelé tolni, hogy menjek már. Miattam késtünk… Direkt csináltam, hogy idegesítsem. Mivel egy osztályba kerültünk, ezért hála neki, se perc alatt megtaláltuk az osztálytermet. Megállítottam a kezét, mielőtt a kilincshez nyúlhatott volna. Értetetlenül felém fordította a fejem.

- Előbb én megyek be – suttogtam, ő meg visszahúzta a kezét.

- Miért?

- Csak nem akarom, hogy veled lássanak – mondtam meg az igazat. Erre ő nemhogy ezt tette volna, hanem kinyitotta az ajtót, és bement, húzva magával. Kirántottam a kezéből a csuklómat, és végignéztem az osztályon. Síri csend támadt, mindenki minket nézett, közben Kentin meg elindult a helyére, de útközben valaki megpróbálta kigáncsolni úgy, hogy kitette elé a lábát. Egy vörös hajú fiú volt, de a mellette ülő ezüsthajú másik fiú pedig halkan rászólt, hogy ez annyira nem volt szép. Az osztály halkan felkuncogott, miközben a tanár úr hozzám szólt.

- Üdvözöllek, te vagy Moemi Hitoshi? – kérdezte a tanár. Felé fordítottam a fejem és bólintottam. A tanárnak széles mosolyra húzódott a szája. – Én Mr. Faraize vagyok, az osztályfőnök. Megvan már az órarended? – kérdezett ismét.

- Nem, nincs meg – feleltem.

Semmim sincs még meg. Komolyan. Füzetem sincs, mert Gangegun városában hagytam. Majd csórok Kentintől lapot.

- Akkor gyere le velem óra után a tanáriban, és oda adom.

- Oké – válaszoltam, közben végignéztem az osztályon. Egy lánycsoport sugdolózott, egy fekete hajú fiú pedig vigyorogva bámult, közben meg egy másik fiú szőke-barna felkötött hajú megdobta összegyűrt papírral a fekete hajú arany szeműt, aki azonnal felé kapta a fejét, és bemutatta neki a középső ujját. A haverja meg csak felröhögött.

De… Ez milyen óra? Nem lenne ciki megkérdezni?

- Bemutatkoznál a többieknek? – tette fel a kérdést a tanár, így hát újra elmondtam a nevemet, meg hogy honnan jöttem, melyik suliba jártam. Azután pedig mondta, hogy üljek le és hogy a többiek majd segítsenek bepótolni az anyagot. Aha, de nem volt olyan pad, ahol ne ülnének. Kentin mellett volt egy üres hely körülvéve fiúkkal, de szerencsére volt hely egy lány mellett. Szerettem volna oda ülni, de pont, mielőtt el is indulhattam volna, egy lila hajú lány nyitott a terembe, motyogott egy elnézés félét, aztán leült szőke csaj mellé. De ne már, pont oda?

Így hát kénytelen voltam Kentin mellé letenni a fenekemet. Kívül ültem, a padra könyököltem és a tenyerembe fogtam az arcom. Mr. Faraize folytatta az óráját. Aha, szóval töri van.

Akkor kik mellé is ültem? Előttem ült az a vörös félhosszú hajú fiú, aki el akarta gáncsolni Kentint. Mellette az ezüsthajú, én mellettem Kentin, mögöttem az a szőke-barna felkötött hajú, az mellett pedig egy másik pasi, aki nem tudom, hogy néz ki, mert nem néztem meg rendesen. De a szemem sarkából láttam, hogy fekete a haja és barna bőrű.

Ja, amúgy az utolsó előtti padban voltam, az ajtó felöli oldalon.

Komolyan… Miért pont én? Mindegy, meredtem magam elé. Amúgy Kentin adott egy papírt és egy kék tollat. Igaz, volt nálam toll, csak lusta voltam elő venni. De amúgy is csak firkálgattam.

Amikor meg kicsengettek, néhányan körülöttem felálltak, kimentek (vörös és ezüsthajú), mögöttem meg a terem másik végébe mentek. Kentin maradt a helyén. Amikor meg szólt volna hozzám, három lány állt meg előttem, mellettem. Felpillantottam rájuk, és azt gondoltam: lehet, ők lesznek az első lánybarátaim?

3. rész

3. rész

Fury

Daichi

Még aznap este elmentem Moemi lakására, persze miután lemostam magamról a vért. Ne tudjátok meg milyen őrjöngésbe kezdtem, há’ betörtem a falat is az öklömmel. Ha pedig a közelemben lett volna akárki, le is puffantottam volna, és egy kis sajnálatot sem éreztem volna. Még a tévét is kibasztam az ablakon. De lenyugtattam magam, mert volt egy módszerem, hogy megtaláljam. Hála a drága telefonnak, melyet már mit tudom én mikor vettem. Van azon egy program, amivel nyomon tudom követni minden lépését, és mivel volt olyan hülye, hogy nem dobta ki, így megtalálom. Meg mertél szökni? Ne tudd meg, mit kapsz ezért, drága Moemi.

Sunyi vigyorra húzódott a szám, és felkuncogtam.

Már néztem volna meg, melyik városban lebzsel, amikor megcsörrent a telóm.

- Faszom, mit akarsz már – szóltam bele káromkodva, mire Christian idegesen felelt.

- Dugni, baszod’!

- Anyáddal szórakozz – emeltem el a fülemtől a telót, hogy letegyem, amikor belekiabált.

- Le ne tedd!

- Mondjad már, mit akarsz – szívtam be a levegőt, miután beleordítottam.

- Volt itt valami csaj… - kezdte. – Tök szexi volt meg minden.

- Komolyan ezért hívtál fel? – megdörzsöltem az orrnyergemet, miközben sziszegtem összeszorított fogakkal. Kurva dühös voltam.

- Fogd már be – káromkodott is, mire kinyomtam a telefont.

Hívott vagy még háromszor is, én meg kinyomtam. Nem vagyok kíváncsi a szerelmi életére. Hagytam volna ott Moemi lakását, amikor SMS-t küldött.

Feladó: Christian

Bazd+ akk ne vedd fel… Ez a csaj a Dickens geciktol jott h informaciot szerezzen rolunk.

02:41

Feladó: Daichi

Tudod kivel beszélj így! Mit mondtál neki, vagy mit tudott meg?

02:42

Feladó: Christian

Semmit csak megbasztam XDD

02:43

Feladó: Daichi

Ezt később megbeszéljük, addig foglalkozz a cuccal.

02:44

Feladó: Christian

Hagyja ma megyek aludni.

02:45

Feladó: Daichi

Ha nem lesz minden a raktárban, megöllek!

02:46

Feladó: Christian

Nyugi van megcsinalom :@

02:47

Beültem a fekete BMW kocsimba, melynek sötétített ablakai voltak. GPS-en megnéztem Moemi tartózkodási helyét, és meg is találtam. Már indítottam volna be a kocsimat, hogy visszarángassam, amikor eszembe jutott, hogy kirúgtam. Idegesen megdörzsöltem a homlokomat, a fejem pedig fájni kezdett. Jókor…

Írtam a csajomnak, és miután elküldtem, hátradőltem az ülésen, fejemet hátradöntöttem és lehunytam a szemem.

Moemi

Reggel tíz előtt keltem, és tökre happy voltam meg minden, de nem tartott sokáig, mert kaptam üzenetet Daichitől.

02:51

Feladó: Daichi

Visszavonom a kirúgásodat. Gyere vissza, vagy én megyek érted.

A lélegzetem is elakadt, a szívem felgyorsult. Majdnem pánik rohamot kaptam, amikor eszembe jutott, hogy nem is tudja, hol vagyok. Ez kicsit megnyugtatott, és biztonságban éreztem magam.

Nem tudja, hol vagyok – csak ismételgettem magamban. Vissza se akartam írni neki, de féltem attól, mi van ha valaki meglátott és beárult neki.

Nyeltem egy nagyot, és az ágyamon ülve bepötyögtem a választ.

Először gondoltam, azt írom, hogy „Dögölj meg, nem megyek vissza”, de ez nagyon nem lenne jó ötlet. Nem akarom feldühíteni, még élni akarok.

Feladó: Moemi

Itt maradok.

09:56

Szívesen írtam volna, hogy hagy maradjak itt végleg, de tudom, hogy nem ment volna bele, és talált volna rá módot, hogy visszarángasson. Így meg van esélyem, hogy távol maradjak tőle valameddig.

Letettem az éjjeli szekrényemre a telómat, és kinyitottam az ablakot, hogy beáradjon a szobába a friss levegő. Megsimogattam a hasamat, mert felmordult, és erőltettem magamra egy mosolyt.

Úgy döntöttem, hogy ma nem megyek sehova, ezért rendeltem pizzát, hozzá meg kólát, ami meg is érkezett bő fél óra múlva. Vártam Daichi válaszát, de hiába, korán van még neki.

Van wifim meg gépem is. Direkt készen tartottam itthon mindent erre a napra, és takarítót is felbéreltem, hogy tisztaság legyen és ne a por fogadjon.

Tizenhét éves vagyok, kiskorú. Emiatt félek, hogy erre fogva elvisz innen. Na, majd a bajomat megkönnyebbíti az anime, az Attack on Titán, amit imádok. Kedvenc szereplőm Levi. Tudtátok, hogy a Noragamiban Yato szinkronhangja Levi? Valamikor fel is lehetett ismerni. Annyira imádom.

Egészen délig néztem a részeket, néha kis szünetet hagyva másra. Majd kaptam választ Daichitől.

Feladó: Daichi

Nem

12:01

Feladó: Moemi

Itt maradok!

12:02

Feladó: Daichi

Ajánlom, hogy te gyere, vagy érted megyek…

12:05

Feladó: Moemi

Nem akarok abban a porfészekben élni. Hagyjál békén, jó?

12:06

Feladó: Daichi

Érted megyek

12:07

Feladó: Moemi

Azt mondtam itt maradok! Nem fogod fel? ITT MA-RA-DOK! NEM MEGYEK SEHOVA. Meg amúgy sem tudod hol vagyok…

12:08

Feladó: Daichi

Ó, hogy ne tudnám… Hafuge város, nem de? Mondjam még tovább?;)

12:10

Nem hiszem el. Tudja? Honnan? Fúú, de feldühített. De még is honnan? Hát nem tudok megszabadulni tőle? Bár nem tudom mit gondoltam, de azért próbálkozni lehet.

Feladó: Moemi

Menj a picsába, jó? :’@

12:13

Feladó: Daichi

Tiédbe?

12:14

A párnámat neki dobtam a falnak, és felsikítottam idegességemben. Komolyan, nem hiszem el, hogy ez velem történik meg. Mit tegyek ahhoz, hogy végleg megszabaduljak ettől az embertől? Amikor befogadott, azt hittem, hogy egy kedves segítőkész ember, de az csak egy álca volt, míg megszoktam a környezetet. A szemét még meg is erőszakolt, és nem egyszer. Hatszor már tuti...

De ha ide jön, én biztos nem maradok itt. Nem tudom hova fogok menni, max leköltözök a híd alá. Höh, még ott is rám találna. De nem fogok sírni. Csak azért sem. Egy ilyen gennyláda nem fog még egyszer megsiratni. Inkább lezuhanyozok és eszek. Úgy is éhen halok.

Feladó: Daichi

Maradhatsz addig, amíg elvégzed a sulit. Már átírattalak a Sweet Amorisba.

12:50

Aztán kaptam tőle még egy üzenetet, amit hirtelen nem tudtam elhinni. Azt hittem viccel, de ő nem az a fajta ember. Na, de a következőtől felment a vérnyomásom.

Feladó: Daichi

Még ma megérkezik a testőröd. Fogadd szeretettek. Ha hozzád ér szólj, és kinyírom, de nyugi, nem fog.

12:52

Te-te-tes… tőr? Ezt… nem mondja komolyan. Vagy de? Nem. Nem, nem és nem. NEM!

Feladó: Moemi

Nincs testőr! Minek? Nem kell, hagyjál békén. Haljál meg!!!

12:53

Az utolsó két szót megbántam, miután elküldtem, mert valójában örülök annak, hogy még is megengedte, bár nem mintha azért lennék itt. De nem fogok bocsánatot kérni. Tudod mit? Még meg sem bánom inkább. Miért tegyem? Tönkre tett. Belekevert az ügyeibe. Nekem kellett ügyfeleket átcsalogatnom a miénkhez, hogy tőlünk vegyenek drogot, ne mástól. Tudod hogyan kellett? Szexszel. S tudod mit kaptam cserébe, amiért ellenkeztem? Késsel belevágott a húsomba. Azt hittem, ott vérzek el, és sosem kért bocsánatot. Soha, de soha nem fogom megkedvelni. Komolyan, dögöljön meg.

Választ pedig nem kaptam tőle.

Suli. Sweet Amoris. Ajkaim mosolyra húzódtak arra a gondolatra, hogy új barátaim lesznek. Már nagyon várom, csak ne ribancok legyenek az osztálytársaim, mert akkor ott helyben felakasztom magam. Na jó, neem.

Milyen nap van? Szeptember tizenharmadika, vasárnap. Azaz holnap már mehetek, tankönyvekkel meg majd akkor foglalkozok, de most szépen folytatom az animét. Aha, csak szerettem volna. Csengettek. Csak egyetlen egy személy lehetett az, nem más, mint Daichi, és amikor kinyitottam az ajtót, ordítani kezdtem.

- Megmondtam, hogy ne… - pillantottam fel egy barna hajú fiúra, aki egy fejjel magasabb volt nálam. Katonai nadrágot, fekete trikót és fehér színű inget hordott kigombolva. A nyakában egy dögcédula lógott, izmos karjait pedig a mellkasán összefonta, smaragdzöld szemei pedig magabiztosságot sugallt. – Te ki vagy? – kérdeztem, de tudtam a választ, mivel mellette volt a fekete bőröndje.

- A testőröd vagyok, Kentin Cox és Daichi küldött – felelte, én meg felsóhajtottam. Nagyon szívesen elküldtem volna, de végül is nem ő tehet róla.

- Gyere be – invitáltam be, mire megfogta a bőröndjét, és bejött. Az ajtót bezártam, közben ő hátrafordult felém. – Én Moemi vagyok. Moemi Hitoshi – néztem félre durcásan.

Végül is nem tűnik olyan állatnak, mint például Christian Turner, a gengszter társam. De attól még nem fogom megkönnyebbíteni az életét.

- Mit nézel? – kérdeztem flegmásan.

- Tudom, hogy ideges vagy, és legszívesebben elküldenél a picsába, de barátkozz meg a helyzettel, mert egy ideig így lesz – mosolygott el, én meg megforgattam a szemem.

- Tied a kanapé – toltam beljebb, a konyha (bal oldalt) és étkezőasztal (jobb oldalt) között, egyenesen a fehér kanapéig. – Ne koszold össze – léptem hátrébb. – Van még egy szoba, ami a tied lehetne, csak tele van cuccokkal, amiket majd ki kell dobni.

- Majd megoldjuk.

- Mit tudsz rólam? – rögtön kezdtem a legfontosabb kérdéssel. Kezeimet összefontam a mellkasomon.

- Sok mindent.

- De mi az a sok minden? Úgy érted, mindent?

- Igen – bólintott.

- Én meg semmit sem tudok rólad.

- Akkor kérdezz bátran.

A hangja kedves volt, de annyira nem volt szimpatikus. Hát, na. Nem ismerem, és amúgy is kicsit megvetem a pasikat, mert eddig csak férfiak bántottak engem.

- Azt mondtad csirkének hívnak? – kérdeztem.

- Hogy is becézget Daichi az ágyban? - vágott vissza

Meg. Fogom. Ölni.

- A kakas értelmesebb cunci cicához képest – mondta, én meg felkészültem, hogy ellássam a baját.

Leköltözök a híd alá, ha nem sikerül innen kiűznöm.

(cox = csirke)

2. rész

2. rész

Brave and Crazy

Moemi

Megérkeztem egy olyan városba, ahol az emberek nyüzsögtek, egyesek erre, másod pedig amarra, félre lökve a másikat. Bár sok volt az ember, engem ez egyáltalán nem zavart, mert egyfelől ez csak jót jelentett, azaz nem támadhatnak rám nyilvánosan (amit simán kinézek Dangegun lakóiból). Másfelől gyönyörű a kilátás, és nem hiszitek el, de van egy tengerpart is a közelben. Alig várom, hogy ellátogassak oda.

Megtalálni nem is volt olyan nehéz, mint elsőre gondoltam. S amikor kinyitottam az ajtót és beljebb toltam a seggem, fölszaladt az arcomra a mosoly. Abból pedig vigyor lett, aztán kuncogásban törtem ki. Végül visítozva ugráltam.

Egyedül vagyok. Új életet kezdhetek. Ezaz!

Kicsit fura, hogy egy luxuslakásban fogok élni. A régi porfészkem azért hiányzik egy nagyon picit. Jó, még is csak ott éltem több mint hat évig. Csak… Megszoktam. De ez a hiányérzet két percig tartott. Hehe.

Természetesen az ajtót bezártam, még a kulcsot is benne hagytam, hogy nehezebben tudják feltörni. De úgy sem fognak most keresni, főleg nem itt. A bőröndömet a többi cuccal együtt a szobámba vittem. A hátizsákomat és a kis válltáskámat letettem az ágyamra, a bőröndömet is felhúztam az ágyra és kicipzáraztam. Át akartam öltözni valami kényelmes ruhába, és elmenni valami gyorsétterembe, mert éhen haltam. Ma még semmit sem ettem, csoda, hogy kibírtam eddig.

Daichi

Ott feküdt élettelenül a hideg betonon az éj csendjében. Csupán csak a hold ragyogott ránk e kihalt utcában, bár távolról még is sikoltozásokra lehetett felfigyelni. Vékony felhőréteg néha eltakarta a holdat, így kisebb árnyékot vetett a földiekre.

Hát nem csodás  pillanat volt ez? Nem? S te mit csináltál ekkor?

Csak feküdt a vérében, és bámult ki üveges szemeiből. Tekintetéből azt lehetett leolvasni, hogy rettegett. Rettegett. Tőlem. A látványa kuncogást kényszerített ki belőlem, de egyáltalán nem volt őszinte.

Ennek a szemétnek belerúgtam az oldalába, azután pedig a bordájába vágtam az öklömet. Úgy vertem, mintha még mindig élne, kínozva őt. Pedig vagy már hét perce nem vert a szíve.

- Érzed? – morogtam. – Érezd – motyogtam.

Élveztem, ahogy bánthattam a holttestét, és ha egy külső szem figyelt volna, akár valami őrültnek is hihetett, aki most szabadult az elmegyógyintézetből. Na, azt próbálja meg. De mivel nem volt itt senki, ilyen nem történt volna meg. Kénytelen lettem volna azt a személyt is kinyírni.

Féloldalasan vigyorogtam, pupilláim kitágultak.

- Érezd már – emeltem fel a hangomat.

Ajkam lekonyult, és egy pillanatig csak meredtem a vér áztatta nyakára.

- Hát persze, hogy nem érzed. Már meghaltál – jelentettem ki, mint ha beszéltem volna valaki mással, vele. Az unokaöcsémmel, Isao-val. – Ez így unalmas – sóhajtottam fel, s ekkor az orrlyukaim kitágultak, ahogy belélegeztem friss vérszagát. Rögtön újra megjött a kedvem, és rugdostam, olyan erővel, ahogy csak bírtam. Káromkodtam is egy sort, miközben őrült tekintettel, sátánias vigyorral tekintettem le rá.

- Alig kaptál valami sebet, és még se ver már a szíved. Nesze neked még egy rúgás a gyomrodba. Pedig még azt terveztem, hogy kivágom a nyelved és a szemeid. Hisz azokra úgy sem lesz már szükséged – egyre hangosabban üvöltöttem, és mire a végére értem, már a torkom is kiszáradt. Szomjaztam egy kis whiskyre meg borra, de jelen pillanatban a dühöm erősebb volt, minthogy befejezzem és hazamenjek zuhanyozni, azután pedig kocsmában töltsem el az est többi részét. Az ráér még később is.

Kiélveztem a pillanatot. Bevallom, szeretek embereket kínozni, van is ilyen hajlamom. Viszont, ha már megkínzok valakit, az élve nem szabadul tőlem.

- Van nyelved – szívtam be a levegőt. – Nincs nyelved – fújtam ki. – Nem kell ez neked – nevettem erőltetetten.

Kezdett egyre jobban felmenni a vérnyomásom, az adrenalin elködösítette a tudatomat.

- Kés a mellkasodba, a karjaidba, a lábaidba. Még, még, még, mééég és MÉG! Élvezd a fájdalmat, ahogy a húsodba vágódik a penge. Érezd az éles kínt, melytől nem engedem, hogy szabadulj. Halott vagy, de a lelked még itt van. Nézd csak a gyönyörű alkotásomat – röhögtem, amikor elhalkultam.

A kést elejtettem, és felpillantottam a sötét égboltra. A vér csak úgy száguldozott az ereimben, kissé remegtem is, de képemről a vigyort le sem lehetett törölni.

- Érezd a kínt – lihegtem, mellkasom gyorsabban süllyedt és emelkedett, a szívem meg vágtatott.

Lassan leejtettem az égről a szemem, és a véres betonra néztem. Kezdtem lenyugodni, és egyre jobban éreztem azt, hogy elég volt ennyi. Természetesen a hulla itt marad, az itteni rendőrség konkrétan leszarja, hogy ki a gyilkos. A hullát elszállítják innen, azt ennyi. Nem történik semmi.

A földről felkaptam az ezüst késemet, amely az áruló vérében mártózott meg. Igaz, az unokatestvérem volt, és még is ezt tettem vele. De ez jár annak, aki átver. Legyen akár rokon, családtag, haver, engem senki sem csaphat be. Tulajdonképpen nem is kedveltem annyira. Csak azért vettem be a csapatba, mert anyám kért meg rá. Meggondolatlan voltam, és most az én hibámból elvesztettünk egy csomó anyagot. Nem is… Itt nem a drog hiány volt a probléma. Az is, de leginkább a Dickens családdal volt nagyobb összetűzésünk.

Apropó, csapat. Moemi. Szemét voltam, de kurvára felbasz, hogy mindenféle idegen seggfejjel dugatja meg magát pénzért, azt még nálam dicsekednek, hogy megrakták a csajomat. Mellesleg ezek a gecik már nem is élnek. Moemi meg szépen ezt be fogja fejezni és visszaköltözik hozzám. Ha kell, a hajánál fogva viszem vissza magamhoz.

1. rész

1. rész

I leave my team

Moemi

Egy rémálomból felijedve kapkodtam a levegőt, teljesen leizzadtam. Még szédültem, és úgy éreztem, hogy nincs bent levegő, pedig szükségem lenne rá. Ki kell nyitnom az ablakot. Ezt tettem, és a szoba megtelt hideg friss levegővel. A szédülés kezdett egyre jobban alábbhagyni. Mindjárt jobban leszek.

Felpillantottam a holdra, melyet vékony felhőréteg takart.

De miért van olyan furcsa érzésem? – tettem fel magamban a kérdést, de nem kaptam rá választ.

Az ablakot nyitva hagyva léptem ki a szobámból és a fürdőszobába mentem. Ruháimtól megszabadultam, közben megengedtem a vizet meleg fokozatra állítva. Leültem a kádban, a kék hosszú hajam a hátamat és a melleimet takarta.

Ó… Miről is álmodtam? Nem emlékszem, pedig nagyon rémisztő volt.

Megkönnyebbült sóhaj tört ki belőlem, és halványan elmosolyodtam. Jobb is, hogy nem emlékszem, kitudja mi történt a fejemben.

A langyos víz egyre jobban ellepett habbal, majd elzártam a csapot, s hátradőlve lehunytam a szemeimet. Ismét felsóhajtottam. Nosztalgikus hangulatban voltam. Eszembe jutott a múltamból egy s más, ami jelen pillanatban hiányzik, vagy olyan, amire gondolni se akarok. A lakásban pedig csend honolt, bár kintről az utcáról beszűrődött a kiabálás meg a sikoltozás. Dangegun város igazán veszélyes, éjjel mindig megy a veszekedések, lövöldözések, sikoltozások. Nem ajánlatos sötétedés után kimenni az utcára, mert még véletlenül kapsz egy golyót a fejedbe. Brr, utálom.

A telóm a mosógép tetején hevert. Drága darab, ajándékba kaptam Daichitól. Attól az embertől, akit legjobban utálok a világon. Bár igazából hálásnak kéne lennem, amiért megmentett a nevelőszüleimtől és befogadott, de… valahogy nem tudom szeretni. Hogy miért? Majd megismeritek.

Ó, már ennyi az idő? Sietnem kell. Még nagyon korán van, de Daichi utasított minket, a csapatot, hogy legyünk nála ötre a pincébe. Nem ellenkezhetünk.

Mivel sietnem kellett, ezért hajat mostam, azután pedig gyorsan kipattantam a kádból, és magamra tekertem a fehér puha törölközőmet. A szobámban megtöröltem a testemet, és a hajamat is megszárítottam. Csak azután léptem a szekrényemhez, hogy keressek valami ruhát. A lakásom nem nagy. Sőt eléggé kicsi, és szinte mindig rendetlenség van. A falak meg vannak repedve, néhány helyen még a tapéta is lejött. Tévé nincs, de egy béna ágyam van, ami mellesleg kényelmetlen. Élhetnék Daichival is, akkor anyagilag jobb életem lenne, de nem akarom.

Olyan ruhát vettem fel, aminek a szoknya része fekete, a felső pedig fehér volt, amelyet derekamon elől egy masni egészített ki. Hozzá pedig fehér magassarkú cipőt húztam a lábaimra. Tulajdonképpen mindig, amikor tali van Daichivel, akkor így kell öltöznöm. Kaptam már büntetést, amikor nem csinosan voltam felöltözve. Kék hajamat kifésültem és kiengedve hagytam. Felkentem magamra sminket, kihúztam a szemem, szempillaspirált is felkentem pilláimra, és rózsaszín rúzst kentem ajkaimra.

Akkor… Essünk túl a mai napon.

- Na, mi van a hős szerelmeddel? – szólalt meg röhögve Christian, miután beléptem a pincébe.

Lesétáltam a lépcsőn és beléptem az ajtón, ahol a többiek üldögéltek. Ahogy sejtettem, most is az egész pince tele volt szeméttel. Egy sötét kis helyiség, ahol csak egy lámpa volt és néhány szék meg romlott kaja és üdítő. A pincéhez hozzátartozott egy kis ablak, de tökre feleslegesen, mert mindig zárva van. A bűz is ellepte a kis helyiséget, de nem is csodálom, mert végül is a fiúk szokták használni. Dohány és hullaszag terjengett. Ezek nem tudom, hogy bírják ki ezt, de meg van rá az okuk, amiért itt henyélnek. Igen… Okuk erre van, de arra nincs, hogy rendet tartsanak.

- Közöd, barom? – feleltem flegmán, de legszívesebben hozzá sem szóltam volna. És hős szerelmemmel? Tudtommal nekem olyanom nincs.

- Hé-hé-hé! Vigyázz a száddal, bébi! – felnyitotta a dobozos sörét, aztán belekortyolt.

Christian az egyik sarokban egy széken ült, és a kését csodálta, másik kezében ugye a dobozos sörét tartotta. Ó tényleg, az a bizonyos kés. Ezüst nyele van, és bele van vésve a monogramja. Emlékszem, azzal nyírta ki a macskámat, azóta utálom. Nem… Szerintem még előtte is utáltam. Sosem volt szimpatikus, tök bunkó ember. De hogy ez az ember hogyan is néz ki? A barna belőtt haja (ami mellesleg félhosszú) belelógott a szemébe, így eltakarta a szürke szemeit. Nyakában pedig egy ovális alakú medál lógott és piros-fekete kockás inget hordott, egy szakadt sötétkék koptatott színű farmer nadrággal. A szürke sapkája a földön hevert maga mellett. Arcán pedig megjelent egy féloldalas vigyor, mint aki röhög magában. Késéről felemelte tekintetét, egyenesen rám.

- Igazán dugha… - szólalt volna meg újból, de valaki más félbeszakította. Szerencse is, mert a szemébe vájtam volna a cipőm sarkát.

- Minek vagy itt? – elfordítottam a fejem, és rögtön meg is pillantottam a csapat legcsendesebb tagját, de még is ő a legperverzebb. Jeff. (Na jó, talán Christian megveri ebben…) Amikor a csapattal vagyunk, muszáj úgy csinálnunk egymással, mintha idegenek lennénk, pedig valójában legjobb barátok vagyunk. Jeff jó fej.

- Mi az, hogy minek vagyok itt. Én is meg vagyok hívva – feleltem, utána pedig gyorsan körbenéztem, de Daichit nem láttam.

- Ja – hagyta ennyiben, és tovább üldögélt a koszos földön, miközben valami videót nézett a Youtuben. Egy másik fickó meg –, gondolom új tag, mert nem ismerem – épp valamit felszívott az orrába. Valamit, mi? Naná, hogy drogot, és eléggé jobbra-balra dülöngélt, képén meg megjelent egy kielégült mosoly. Sötét ruhát viselt és a haja is fekete volt, de amúgy sem láttam eléggé, mert pont a pince legsötétebb sarkában ült.

- Daichi merre van? – tettem fel a kérdést Jeffnek, válasz reményében, amit csodálatos módon meg is kaptam, de, csak azért mert megjött az emlegetett szamár.

- Mögötted – szólalt meg Daichi. Hangja mély volt és rekedtes.

Igazából tökre váratlanul ért, és össze is rezzentem. Felé fordultam és felpillantottam a szemébe. Egy fejjel magasabb volt nálam. Szemöldöke össze volt húzva dühösen, barna félhosszú haja pedig tiszta kóc volt. Szemei körül pedig sötét karika éktelenkedett, mint aki semmit, vagy alig aludt az éjjel.

- Nincs lóóóvééé… - kiabálta eszeveszettül Christian, mint akinek elmentek otthonról. Lefogadom, hogy részeg. – De f*sz az van számodra! – vihogott, és kezdett felidegesíteni.

- Kuss – szűrte ki összeszorított fogai közül, kezei pedig ökölbe szorultak. Kezdtem aggódni, hogy valami baj történt. Igaz, nem kedvelem őt, de nem akarom, hogy probléma legyen.

Christian azonnal befogta, még a vigyora is lefagyott arcáról.

- Soha többet nem bízok meg rokonban – jegyzett meg magának olyan halkan, hogy csak én hallottam meg. Idegesen a hajába túrt, de amikor meglátta a sötét sarokban lévő újoncot, szinte azonnal oda lépett hozzá. Pólójánál fogva emelte fel és üvöltözni kezdett vele.

- Te rohadék – rángatta meg. – Miért? – tette fel a kérdést, amire választ várt, de nem kapott. – Hogy tehetted ezt? – mély levegőt szívott. – AZ UNOKAÖCSÉD VAGYOK, ÉS TE… - emelte fel a hangját, de el is akadt a szava. A fiú nem reagált rá semmit, csak vigyorgott és nyögdécselt. Kész roncs.

Elengedte a rokonát. Daichi fölé tornyosult és bevert neki néhányat, még meg is rugdosta.

Mindhárman – én, Jeff és Christian – csak néztük őket szinte mozdulatlanul, értetetlenül, reménykedve, hogy minden rendben, mert ha valami elbaszódott… az nagy probléma lenne nekünk. Vagy negyedóráig csak verte, egyikünk sem merte leállítani, végül Jeff szólalt fel előbb.

- Mi történt? – kérdezte bizonytalanul.

Daichi egy utolsót belerúgott, azután pedig felénk fordult. Szemeit rám szegezte, én meg azt hiszem izzadni kezdtem. Most miért néz rám? Felmegy tőle a vérnyomásom. Megindult felém, én pedig hátrálni kezdtem magas sarkúimban mindaddig, amíg meg nem akadályozott a csukott ajtó. Megállt előttem, dühös képétől még a szavak is belém fagytak.

- Te meg igazán figyelhetnél arra, kivel fekszel össze – suttogta nekem, aztán felpofozott, azonnal oda kaptam az arcomhoz a tenyeremet. Szemeim könnybe lábadtak és próbáltam egyenletesen lélegezni.

- Ez volt az utolsó alkalmad itt. Csalódtam benned – megrázta a fejét csalódottan, én meg értetlenül meredtem rád. – Ó, a pénzt pedig felejtsd el, mert tőlem egy fityinget sem kapsz.

- É-én – motyogtam, de nem hagyta, hogy ennél többet mondjak.

- Takarodj – kiabálta nekem, de mivel nem mozdultam, ezért megragadta erősen a karomat, és kirángatott a pincéből, fel a lépcsőn. A kapun kívül pedig lelökött a földre, a szemem sarkából meg láttam, hogy a két fiú követett minket. – Többet meg ne lássalak itt. – Ez volt az utolsó szavai. Bezárta a nagy barna kaput, és innentől sem őt, sem a két fiút nem láttam.

Látásomat elhomályosította a könnyeim, pár pillanatig csak meredtem az ajtóra. Nem értek semmit. Miért? Mi történt? Remegő kezeimre vittem le a tekintetem, könnyeim végigfolytak az arcomon. Aztán inkább feltápászkodtam, és elindultam hazafelé, mielőtt visszajön Daichi és bánt.

A nap melegítette a napbarnított bőrömet, és egyre jobban melegedett fel az idő. Itt-ott néha meghallottam veszekedéseket, de rájuk sem hederítettem. Vagy tizenöt percbe telt, mire hazaértem, és szerencsére egy olyan alakba se botlottam bele, aki meg akart erőszakolni. Itt az ilyen mindennapos, még nappal is. Otthon leültem az ágyamra és megtöröltem nedves arcomat.                Hanyatt vetettem magam, és a koszos plafont bámultam, és a csapaton gondolkodtam.

Mi is ez a csapat? Mi drogokat árulunk. Nekem pedig az a szerepem benne, hogy vevőket találjak.

Elrontottam valamit? Ha igen, akkor miért verte meg a rokonát? De várjunk csak… Akkor most ki vagyok rúgva? Mert ha igen, az azt jelenti, hogy elköltözhetek. Új életet kezdhetek meg minden.

Felültem, szívem gyorsan vágtatott. Magas sarkúmat pedig levettem.

Daichi azt mondta, takarodjak. Ez pedig azt jelenti, hogy már nem vagyok része a bandának. Istenem… Egy álmom válik valóra.

Azonnal előkerestem a fekete bőröndömet, amit a földre tettem le. Kinyitottam és pakolni kezdtem. A szekrényből az ágyamra hajítottam az összes ruhámat és gyorsan összehajtogatva eltettem őket. Miután ez megvolt, a cipőimet is ide hoztam a bőröndhöz. A fehér magas sarkú cipőmet, amit az előbb vettem le, belehelyeztem egy fehér zacskóba, és eltettem a bőröndbe. Az ágyam mellől pedig felkaptam a fekete hátizsákomat, kicipzáraztam, és a maradék fehérneműimet ebbe helyeztem el. Ide tettem el az új fehér convers cipőmet, amit még nem hordtam. Eltűnök innen, mielőtt Daichi meggondolná magát.

Mindent elpakoltam, az összes cuccomat. Kajával meg nem foglalkoztam, nem érdekelt. Annyira siettem, reménykedtem, hogy nem felejtek el semmit. Taxit is hívtam.

Felvettem a fekete topánkámat. A kisebb fekete válltáskámban pedig a fontosabb dolgaim voltak: pénz; bankkártya; személyi-; taj kártya meg ilyenek. Ebbe a táskába tettem el a telefonomat is. Tehát a válltáskát átvetettem a nyakamon, a hátizsákot a hátamra kaptam, és a kezembe fogtam a bőröndömet. Kulcsomat még elvettem a konyhapultról, és bezártam a lakást. Ha el is felejtettem valamit, nem számít.

Tulajdonképpen tudtam hova megyek. Két várossal odébb van egy lakásom, amit még az igazi szüleimtől örököltem. Még megvan, és alig várom, hogy oda érjek. Természetesen fizettem a lakbért meg ilyenek, vigyáztam rá azzal a céllal, hogy egy nap oda költözhessek. Ma jött el az a pillanat.

Prológus

Sziasztok, úgy döntöttem, hogy inkább újra kezdem, de az eddigi részekben, amik történtek, azok ugyan úgy meg fognak történni, vagy újra írom, vagy kiegészítem, esetleg máshova teszem. Azért lett végül ez, mert nem tudtam írni, semmi ihletem nem volt. S mivel szeretném írni ezt a történetet, ez volt a legjobb megoldás. Remélem ezért nem fogtok megharagudni. Részek pedig úgy jönnek, ahogy a szabad időm engedi.

Az E/3 pedig azért maradt úgy, mert nem szerettem volna átírni E/1-be.

Na de nem is húzom az időt, ~ jó olvasást! <3

Mielőtt elkezded olvasni a történetet, előtte ajánlom figyelmedbe a „karakterek” menüpontot.

Prológus
Past

Moemi

Be vagyok zárva egy sötét szobában, s levegő alig van bent, mert nem lehet kinyitni az ablakot. Folyik rólam a víz, annyira meleg van. S tudod mi a legrosszabb? Egyedül vagyok, s ki tudja mikor érnek haza a nevelő szüleim. Ők nem szeretnek engem, ezért is zártak be ide kulccsal élelem nélkül. Még vizet sem kaptam, ki is vagyok száradva. Már vagy egy teljes napja ide bent vagyok egy régi ággyal. Valójában egy faházban vagyok a szobámban. Gyakran bezárnak ide, amikor rossz vagyok, hogy meg tanuljak viselkedni. Ez a büntetésem, amiért megettem apa dugi csokiját. Gazdagodtam még egy pár zöld-lila folttal is.

A régi ütött-kopott vajszínű ágyamon fekszem egy kemény sötétzöld párnán. A kényelmetlen (ahogy az ágy is) pokrócom a földön hever. Kapkodom a levegőt, és nagyon gyengének érzem magam. Könyörgöm, engedjenek ki innen, ígérem, jól fogok viselkedni. Vagy legalább hagy mehessek ki a szabadba, hogy egy kis friss levegőt szívhassak. Az ágyam mellett egy régi szekrény van, s vele nézek farkasszemet. Mi mást nézhetnék. Ezeken kívül nincs semmi más a kicsi szobámba, csak egy fából készült szék az ajtó mellett az egyik sarokban, ami valójában eltört. Azért is kaptam egy pár pofont, pedig nem is én törtem el. Fölöttem van az ablak, melyen beszűrődik a holdnak a fénye, ezzel is ijesztő árnyékokat vetve a falra. Félek.

Tulajdonképpen egy erdőben vagyok, ezért még jobban is félek. A szüleim mindig mondták, hogy ha elkószálok, akkor magamra maradok a sok vadállattal, amik megesznek.

Magzatpózban fekszem, könyörögve Istenhez, hogy segítsen. Csak most az egyszer kérje meg a nevelő szüleimet, hogy engedjenek ki innen, ki a szabadba. Nem kapok levegőt.

A szemeimet lehunyom, mert nehéz már nyitva tartani. S már kapott volna el az édes tudatlanság egy álomba repítve, amikor hallom, hogy betörték az ajtót. De nem tudtam mozdulni, a testem túlságosan is kimerült. Érzem, hogy valaki felkap, de nem úgy, ahogy a nevelő szüleim szoktak. Ők durván a lábamnál, kezemnél vagy a hajamnál fogva emelnek fel, de ez a valaki meg úgy, mint egy hercegnőt.

E/3

- Most már minden rendben lesz – suttogta Moeminek egy hang, és hitt neki, de álomba merült.

Daichi az az ember, aki kiskora óta képtelen szeretni, s gyűlölt mindenkit. Sok fájdalom érte, ezért nem is bízhatott senkiben. Kivéve Moemit. A kislányt mindig figyelte, ő olyan volt számára, mint az oxigén. Bár nem ismerte, de azért sikerült néhányszor beszélnie vele „véletlenül”. De volt, amikor felbérelt egy kémet, hogy figyelje meg a lányt, s így derült fény Moemi családjára. Az igazi szüleit meggyilkolták. Részletesebben, mind a kettőnek a nyelvüket és a szemüket kivágták. Szét voltak vagdalva, körmüket eltávolították, voltak égési sérüléseik, de végül fulladás okozta a halálukat. Megkínozták őket. Szerencsére Moemi nem volt szemtanúja, így igazából nem is tudta, hogy hogyan haltak meg a szülei. Aztán a nevelő szülőkhöz került, akik külső szemmel egy kedves kis családnak tűntek, de valójában nem. Rohadt gonoszak voltak, alig adtak enni a szerencsétlen kislánynak, s annyira lesoványodott. Ruhái sem voltak, csak azok, amiket elhozhatott magával, de néhányat széttéptek irigységből. Moemi mindig térdig érő koszos, szakadt ruhákban járkál, szinte mindig mezítláb. Ruháit sosem mosták ki, ennyit is sajnáltak tőle. S annyiszor megtépték. Hogy miért bántak vele így? Az előbb említve „irigység”. Ez a két felnőtt szegény családban nőttek fel, de Moemi nem. Az igazi szülei örökség által meggazdagodtak. Igaz, Moemire szállt ez a rengeteg pénz, de valahogy sikerült elvenniük tőle a nevelő szülőknek.

S hogy mi volt az a különleges Daichi számára? Az ártatlanság. Moemi ártatlan volt, alig tudott valamit a valóságról is. Bár néhány rossz dolgot megismert, de a jókat annyira még nem. Bár mindennek megvan a maga ideje.

Amikor Daichi mindenről tudomást szerzett, maga mellé akarta fogadni a kislányt, meg akarta menteni a nevelő szülők karmai közül. Megtette. Megmentette. De Moemi annyira ki volt száradva, annyira gyenge volt, hogy még pár napot a kórházban kellett eltöltenie. De nem egyedül. Ott volt Daichi, és ismerkedtek.

Moeminek kettős érzése volt mindennel kapcsolatban. Először is örült annak, hogy megszabadult tőlük, s végre játszhat majd meg ilyenek. De egy másik része bűntudatot érzett, mert közeledett felé az az új pillanat, az érzések, amelyeket nem igazán ismert. Bár az igazi szülei sem játszottak vele, mert sokat dolgoztak, de ott legalább nem bántották és kapott rendesen enni.