Prológus

Sziasztok, úgy döntöttem, hogy inkább újra kezdem, de az eddigi részekben, amik történtek, azok ugyan úgy meg fognak történni, vagy újra írom, vagy kiegészítem, esetleg máshova teszem. Azért lett végül ez, mert nem tudtam írni, semmi ihletem nem volt. S mivel szeretném írni ezt a történetet, ez volt a legjobb megoldás. Remélem ezért nem fogtok megharagudni. Részek pedig úgy jönnek, ahogy a szabad időm engedi.

Az E/3 pedig azért maradt úgy, mert nem szerettem volna átírni E/1-be.

Na de nem is húzom az időt, ~ jó olvasást! <3

Mielőtt elkezded olvasni a történetet, előtte ajánlom figyelmedbe a „karakterek” menüpontot.

Prológus
Past

Moemi

Be vagyok zárva egy sötét szobában, s levegő alig van bent, mert nem lehet kinyitni az ablakot. Folyik rólam a víz, annyira meleg van. S tudod mi a legrosszabb? Egyedül vagyok, s ki tudja mikor érnek haza a nevelő szüleim. Ők nem szeretnek engem, ezért is zártak be ide kulccsal élelem nélkül. Még vizet sem kaptam, ki is vagyok száradva. Már vagy egy teljes napja ide bent vagyok egy régi ággyal. Valójában egy faházban vagyok a szobámban. Gyakran bezárnak ide, amikor rossz vagyok, hogy meg tanuljak viselkedni. Ez a büntetésem, amiért megettem apa dugi csokiját. Gazdagodtam még egy pár zöld-lila folttal is.

A régi ütött-kopott vajszínű ágyamon fekszem egy kemény sötétzöld párnán. A kényelmetlen (ahogy az ágy is) pokrócom a földön hever. Kapkodom a levegőt, és nagyon gyengének érzem magam. Könyörgöm, engedjenek ki innen, ígérem, jól fogok viselkedni. Vagy legalább hagy mehessek ki a szabadba, hogy egy kis friss levegőt szívhassak. Az ágyam mellett egy régi szekrény van, s vele nézek farkasszemet. Mi mást nézhetnék. Ezeken kívül nincs semmi más a kicsi szobámba, csak egy fából készült szék az ajtó mellett az egyik sarokban, ami valójában eltört. Azért is kaptam egy pár pofont, pedig nem is én törtem el. Fölöttem van az ablak, melyen beszűrődik a holdnak a fénye, ezzel is ijesztő árnyékokat vetve a falra. Félek.

Tulajdonképpen egy erdőben vagyok, ezért még jobban is félek. A szüleim mindig mondták, hogy ha elkószálok, akkor magamra maradok a sok vadállattal, amik megesznek.

Magzatpózban fekszem, könyörögve Istenhez, hogy segítsen. Csak most az egyszer kérje meg a nevelő szüleimet, hogy engedjenek ki innen, ki a szabadba. Nem kapok levegőt.

A szemeimet lehunyom, mert nehéz már nyitva tartani. S már kapott volna el az édes tudatlanság egy álomba repítve, amikor hallom, hogy betörték az ajtót. De nem tudtam mozdulni, a testem túlságosan is kimerült. Érzem, hogy valaki felkap, de nem úgy, ahogy a nevelő szüleim szoktak. Ők durván a lábamnál, kezemnél vagy a hajamnál fogva emelnek fel, de ez a valaki meg úgy, mint egy hercegnőt.

E/3

- Most már minden rendben lesz – suttogta Moeminek egy hang, és hitt neki, de álomba merült.

Daichi az az ember, aki kiskora óta képtelen szeretni, s gyűlölt mindenkit. Sok fájdalom érte, ezért nem is bízhatott senkiben. Kivéve Moemit. A kislányt mindig figyelte, ő olyan volt számára, mint az oxigén. Bár nem ismerte, de azért sikerült néhányszor beszélnie vele „véletlenül”. De volt, amikor felbérelt egy kémet, hogy figyelje meg a lányt, s így derült fény Moemi családjára. Az igazi szüleit meggyilkolták. Részletesebben, mind a kettőnek a nyelvüket és a szemüket kivágták. Szét voltak vagdalva, körmüket eltávolították, voltak égési sérüléseik, de végül fulladás okozta a halálukat. Megkínozták őket. Szerencsére Moemi nem volt szemtanúja, így igazából nem is tudta, hogy hogyan haltak meg a szülei. Aztán a nevelő szülőkhöz került, akik külső szemmel egy kedves kis családnak tűntek, de valójában nem. Rohadt gonoszak voltak, alig adtak enni a szerencsétlen kislánynak, s annyira lesoványodott. Ruhái sem voltak, csak azok, amiket elhozhatott magával, de néhányat széttéptek irigységből. Moemi mindig térdig érő koszos, szakadt ruhákban járkál, szinte mindig mezítláb. Ruháit sosem mosták ki, ennyit is sajnáltak tőle. S annyiszor megtépték. Hogy miért bántak vele így? Az előbb említve „irigység”. Ez a két felnőtt szegény családban nőttek fel, de Moemi nem. Az igazi szülei örökség által meggazdagodtak. Igaz, Moemire szállt ez a rengeteg pénz, de valahogy sikerült elvenniük tőle a nevelő szülőknek.

S hogy mi volt az a különleges Daichi számára? Az ártatlanság. Moemi ártatlan volt, alig tudott valamit a valóságról is. Bár néhány rossz dolgot megismert, de a jókat annyira még nem. Bár mindennek megvan a maga ideje.

Amikor Daichi mindenről tudomást szerzett, maga mellé akarta fogadni a kislányt, meg akarta menteni a nevelő szülők karmai közül. Megtette. Megmentette. De Moemi annyira ki volt száradva, annyira gyenge volt, hogy még pár napot a kórházban kellett eltöltenie. De nem egyedül. Ott volt Daichi, és ismerkedtek.

Moeminek kettős érzése volt mindennel kapcsolatban. Először is örült annak, hogy megszabadult tőlük, s végre játszhat majd meg ilyenek. De egy másik része bűntudatot érzett, mert közeledett felé az az új pillanat, az érzések, amelyeket nem igazán ismert. Bár az igazi szülei sem játszottak vele, mert sokat dolgoztak, de ott legalább nem bántották és kapott rendesen enni.