2. rész
Brave and
Crazy
Moemi
Megérkeztem egy olyan városba, ahol az emberek
nyüzsögtek, egyesek erre, másod pedig amarra, félre lökve a másikat. Bár sok volt
az ember, engem ez egyáltalán nem zavart, mert egyfelől ez csak jót jelentett, azaz
nem támadhatnak rám nyilvánosan (amit simán kinézek Dangegun lakóiból).
Másfelől gyönyörű a kilátás, és nem hiszitek el, de van egy tengerpart is a
közelben. Alig várom, hogy ellátogassak oda.
Megtalálni nem is volt olyan nehéz, mint elsőre
gondoltam. S amikor kinyitottam az ajtót és beljebb toltam a seggem, fölszaladt
az arcomra a mosoly. Abból pedig vigyor lett, aztán kuncogásban törtem ki.
Végül visítozva ugráltam.
Egyedül vagyok. Új életet kezdhetek. Ezaz!
Kicsit fura, hogy egy luxuslakásban fogok élni. A
régi porfészkem azért hiányzik egy nagyon picit. Jó, még is csak ott éltem több
mint hat évig. Csak… Megszoktam. De ez a hiányérzet két percig tartott. Hehe.
Természetesen az ajtót bezártam, még a kulcsot is
benne hagytam, hogy nehezebben tudják feltörni. De úgy sem fognak most keresni,
főleg nem itt. A bőröndömet a többi cuccal együtt a szobámba vittem. A
hátizsákomat és a kis válltáskámat letettem az ágyamra, a bőröndömet is
felhúztam az ágyra és kicipzáraztam. Át akartam öltözni valami kényelmes
ruhába, és elmenni valami gyorsétterembe, mert éhen haltam. Ma még semmit sem
ettem, csoda, hogy kibírtam eddig.
Daichi
Ott feküdt élettelenül
a hideg betonon az éj csendjében. Csupán csak a hold ragyogott ránk e kihalt
utcában, bár távolról még is sikoltozásokra lehetett felfigyelni. Vékony
felhőréteg néha eltakarta a holdat, így kisebb árnyékot vetett a földiekre.
Hát nem csodás pillanat volt ez? Nem? S te mit csináltál
ekkor?
Csak feküdt a
vérében, és bámult ki üveges szemeiből. Tekintetéből azt lehetett leolvasni,
hogy rettegett. Rettegett. Tőlem. A látványa kuncogást kényszerített ki
belőlem, de egyáltalán nem volt őszinte.
Ennek a szemétnek
belerúgtam az oldalába, azután pedig a bordájába vágtam az öklömet. Úgy vertem,
mintha még mindig élne, kínozva őt. Pedig vagy már hét perce nem vert a szíve.
- Érzed? –
morogtam. – Érezd – motyogtam.
Élveztem, ahogy
bánthattam a holttestét, és ha egy külső szem figyelt volna, akár valami őrültnek
is hihetett, aki most szabadult az elmegyógyintézetből. Na, azt próbálja meg.
De mivel nem volt itt senki, ilyen nem történt volna meg. Kénytelen lettem
volna azt a személyt is kinyírni.
Féloldalasan
vigyorogtam, pupilláim kitágultak.
- Érezd már –
emeltem fel a hangomat.
Ajkam lekonyult,
és egy pillanatig csak meredtem a vér áztatta nyakára.
- Hát persze,
hogy nem érzed. Már meghaltál – jelentettem ki, mint ha beszéltem volna valaki
mással, vele. Az unokaöcsémmel, Isao-val. – Ez így unalmas – sóhajtottam fel, s
ekkor az orrlyukaim kitágultak, ahogy belélegeztem friss vérszagát. Rögtön újra
megjött a kedvem, és rugdostam, olyan erővel, ahogy csak bírtam. Káromkodtam is
egy sort, miközben őrült tekintettel, sátánias vigyorral tekintettem le rá.
- Alig kaptál
valami sebet, és még se ver már a szíved. Nesze neked még egy rúgás a
gyomrodba. Pedig még azt terveztem, hogy kivágom a nyelved és a szemeid. Hisz
azokra úgy sem lesz már szükséged – egyre hangosabban üvöltöttem, és mire a
végére értem, már a torkom is kiszáradt. Szomjaztam egy kis whiskyre meg borra,
de jelen pillanatban a dühöm erősebb volt, minthogy befejezzem és hazamenjek
zuhanyozni, azután pedig kocsmában töltsem el az est többi részét. Az ráér még
később is.
Kiélveztem a
pillanatot. Bevallom, szeretek embereket kínozni, van is ilyen hajlamom.
Viszont, ha már megkínzok valakit, az élve nem szabadul tőlem.
- Van nyelved –
szívtam be a levegőt. – Nincs nyelved – fújtam ki. – Nem kell ez neked –
nevettem erőltetetten.
Kezdett egyre jobban
felmenni a vérnyomásom, az adrenalin elködösítette a tudatomat.
- Kés a
mellkasodba, a karjaidba, a lábaidba. Még, még, még, mééég és MÉG! Élvezd a
fájdalmat, ahogy a húsodba vágódik a penge. Érezd az éles kínt, melytől nem
engedem, hogy szabadulj. Halott vagy, de a lelked még itt van. Nézd csak a
gyönyörű alkotásomat – röhögtem, amikor elhalkultam.
A kést
elejtettem, és felpillantottam a sötét égboltra. A vér csak úgy száguldozott az
ereimben, kissé remegtem is, de képemről a vigyort le sem lehetett törölni.
- Érezd a kínt –
lihegtem, mellkasom gyorsabban süllyedt és emelkedett, a szívem meg vágtatott.
Lassan leejtettem
az égről a szemem, és a véres betonra néztem. Kezdtem lenyugodni, és egyre
jobban éreztem azt, hogy elég volt ennyi. Természetesen a hulla itt marad, az
itteni rendőrség konkrétan leszarja, hogy ki a gyilkos. A hullát elszállítják
innen, azt ennyi. Nem történik semmi.
A földről
felkaptam az ezüst késemet, amely az áruló vérében mártózott meg. Igaz, az
unokatestvérem volt, és még is ezt tettem vele. De ez jár annak, aki átver.
Legyen akár rokon, családtag, haver, engem senki sem csaphat be. Tulajdonképpen
nem is kedveltem annyira. Csak azért vettem be a csapatba, mert anyám kért meg
rá. Meggondolatlan voltam, és most az én hibámból elvesztettünk egy csomó
anyagot. Nem is… Itt nem a drog hiány volt a probléma. Az is, de leginkább a Dickens
családdal volt nagyobb összetűzésünk.
Apropó, csapat.
Moemi. Szemét voltam, de kurvára felbasz, hogy mindenféle idegen seggfejjel
dugatja meg magát pénzért, azt még nálam dicsekednek, hogy megrakták a
csajomat. Mellesleg ezek a gecik már nem is élnek. Moemi meg szépen ezt be
fogja fejezni és visszaköltözik hozzám. Ha kell, a hajánál fogva viszem vissza magamhoz.
Nagyon jó lett folytasd.
VálaszTörlésNem ide tartozik de a másik blogon olvastam hogy nem biztos hogy már olvassák a történeted(id).
És ha más nem is én olvasom.
Szerintem ne hagyd abba amíg van aki olvassa.
Én is így vagyok vele. :)
Köszii, így fogok tenni <3
Törlés