7. rész

7. rész

Moemi

Szeptember 15. (kedd)

Azelőtt felkeltem, mielőtt megszólalt volna az ébresztőm. Fejem fájt, és ki voltam száradva meg kicsit szédültem is. De ez nem állított meg, hogy itthon maradjak. Nyöszörögve nyújtózkodtam, majd a plafonra meredve lélegeztem és pislogtam. Picit még lustálkodtam. Elhatároztam, hogy kemény és erős leszek, és ez tegnap óta nem változott. Kicsit elengedtem magamat meg nem gondolkodtam, de annak véget kell vetni. Meg kell mutatnom a világnak, ki is vagyok valójában. Megmutatom az összes embernek, hogy nem vagyok olyan, mint amilyennek elsőnek hittek. Kitudja, milyen benyomást keltettem tegnap az osztálytársaimra. Attól tartok, hogy valamiféle ribancnak gondoltak, vagy rosszabbnak, mert Amberekkel lógtam.

Felsóhajtottam, aztán felültem. Lábaimat letettem a szőnyegre, és szemben ültem az ablakkal. A vörös függöny be volt húzva, így a szobában sötét volt. A combomról lehúztam a takarót, aztán felálltam. A függönyhöz léptem, és elhúztam egy mosollyal az ajkamon. Ám a mosoly azonnal le is hervadt, amikor a nap egyenesen a szemembe sütött. Visszarántottam a függönyt, és a szememhez kaptam, miközben az ágyam felé pördültem.

- A szemeem – nyöszörögtem, és előrébb léptem egyet, hogy a kezemmel megtaláljam az ágyat. De mivel véletlenül a lelógó takarómra léptem, valahogy sikerült elcsúsznom, és félig az ágyra estem. Szerencsére nem sikítottam (nem akarom felkelteni Kentint).

Grrr, ez sem foghat ki rajtam! Én ma iskolába megyek Kentin nélkül. Nem… Visszavonom. Vele megyek, csakhogy ne gondoljon felelőtlen kislánynak meg a franc tudja, még minek.

Vettem egy gyors zuhanyt és megmostam a hajam. A szobámban ültem az ágy ablak felöli sarkában egy szál törölközőben, ami mellesleg csak a derekamig takart. A tévé mellett van egy konnektor, és oda dugtam be a hajszárítót. Míg a hajamat szárítottam, gondolkodtam, hogy mit vehetnék fel. Ma valamivel visszafogottabbra gondoltam, de mivel később melegebb lesz, a rövidnadrágot nem szeretném nélkülözni. Rövidnadrág helyett cicanacit is felvehetnék, de nem hiszem, hogy kibírnám. Hmmm… Eldöntöttem!

Mikor a hajam már megszáradt és ki is fésültem, a szekrényemhez álltam. Kikerestem egy fehér farmer rövidnadrágot, fölé pedig szürke hosszú ujjú V nyakú pólót meg fekete fehérneműt. A pólóban nem fogok megsülni, mert vékony.

Készítettem szendvicset magamnak meg Kentinnek is. A sajátomat már eltettem a táskámba. Ekkor már Kentin felkelt, és ha láttátok volna az arcát, hogy mennyire meglepődött. Nem hitt a szemének, hogy én ilyenkor fent voltam, mellesleg hét óra volt. De amikor megtudta, hogy csináltam neki szendvicset, hát kajak azt hitte, hogy valamit tervezek ellene. Pedig nem.

A kanapén ültem és a telefonomon játszottam a Candy Crash-el, míg a testőröm öltözködött. A tegnapit meg sem említette, és reménykedtem is, hogy nem fogja szóba hozni. Nem sok kellett ahhoz, hogy megunjam a játékot, és inkább helyette lenyomtam pár szelfit. Az egyiket ki is tettem Facebookra, amin féloldalasan elmosolyodtam és olyan sátániasnak néztem ki, hogy komolyan, simán a frászt hoztam volna másra. A hajam laza kontyban volt, és csak annyi smink volt rajtam, hogy elrejtse a barna karikáimat. Azt viszont nem tudtam megállni, hogy az ajkamra ne kenjek fel egy kis rózsaszín szájfényt.

Míg a képemet néztem, kaptam egy értesítőt, hogy Jeff hozzászólt a képemhez: „Ki ez a csaj?Oo”, mire én ezt válaszoltam neki: „A szomszéd néni ;DD”. Ő pedig szinte azonnal válaszolt: „Wow, jól tartja magát az öreg nő (like jel)”. Felnevettem, és visszaírtam neki, közben éreztem, hogy Kentin figyel engem. Elfordítottam a fejem, és megpillantottam, hogy a konyhában áll, és a táskáját cipzárazza be. Mikor észrevette, elkapta rólam a tekintetét, és megfordulva kinyitotta a hűtő ajtaját és belekukkantott. Én pedig felvontam az egyik szemöldökömet.

- Kész vagy? – kérdezte, mire kivett valami üdítőt. Lecsavarta a kupakot, én meg visszafordultam a tévé felé, és némán felsóhajtottam.

- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem tőled – feleltem, mire felnevetett. Én csak mosolyogtam.

Kicsit kínos volt a közelébe lennem, de azért jó kedvem volt. Megköszörültem a tokrom és felálltam.

- Látom elkészültél – pillantottam rá komoly tekintettel, leplezve a jó kedvemet. – Akkor induljunk – megindultam az ajtó felé.

Először is nem amiatt volt jó kedvem, mert Kentin sikerült meglepnem. Őt még mindig a föld mélyébe kívánom, csakhogy ne lássam. Hanem mert fellelkesedtem attól, hogy ma sikerül összebarátkoznom a többi lánnyal.

Felvettem a fehér cipőmet, aztán kinyitottam a kijárati ajtót. Kentin mögöttem volt, ő még a cipőt vette fel, amikor a liftet hívtam. Amikor a lift felért a tízedik emeletre, Kentin már az ajtót zárta be. Már van kulcsa… Nem gondolja, hogy egy kicsit gyors?

A kocsiban bekötöttem magam, miközben kilestem az ablakon. S mielőtt Kentinnel elindultunk volna, szóltam neki, hogy álljon meg a lidl-nél, mert szeretnék venni valami innivalót. Nem válaszolt, de tudtam, hogy megértette.

Láttam rajta, hogy nem nagyon volt kedve beszélni, mintha marta volna a bűntudat. Én meg nem tudtam, hogy mit mondhatnék, ezért a lidl-ig tartó út csendesen telt. Amikor leparkolt, először én szálltam ki, és megvártam, hogy ő is így tegyen, és csak azután indultam befelé. Egy kicsit idegesített, hogy vele kell lennem, de igyekeztem elnyomni magamban ezt az érzést. Lettem volna inkább egyedül. De mivel semmi kedvem nem volt vitatkozni, inkább csak csendben engedelmeskedtem.

Tutti frutti-s energiaital vettem meg csokit. S mivel Kentin is itt volt, ő is vett két darab csokit, csak ő nem milkát, hanem citromos Balaton szeletet. Épp ő rá vártam, hogy fizesse ki, amikor a szemem sarkából egy ismerős alakot véltem felfedezni, de mintha csak képzelődtem volna. Ezért nem is tulajdonítottam neki semmit. Csak képzelődtem.

Beléptem az iskola épületébe, és innentől álarcba bújtam. Aki csak rám kapta a tekintetét, vagy aki mellett csak elmentem, a szemem sarkában láttam, hogy tartott tőlem. Ugyanis olyan tekintetet vettem fel, ahogy általában szoktam lenni, mint például akkor, amikor tali van a csapattal. Ott ugyanis nem vigyoroghatok meg ilyenek. Vagy de… De ha megteszem, csak beszól valaki.

Kentinnel mögöttem léptem be a terembe még jelzőcsengő előtt. Sajnos, észrevettem, hogy Amberék az ablak mellett sugdolóznak, miközben néha rám néztem. Tuti rólam beszélnek. Egy pillanatra megfordult a fejembe, hogy oda mehetnék és bocsánatot kérhetnék, de nem kellett sok, hogy elvetessem ezt az ötletem. Még is minek kérnék bocsánatot, mikor nekem volt igazam?

Leültem Kentin mellé, aki már kipakolt az első órára.

- Mi lesz az első óra? – suttogtam, és a padon lévő táskámból elővettem a milkát, amit felbontottam.

- Irodalom – válaszolta rám se nézve.

Nem értem. Most mi a baja Kentinnek? Most olyan… másnak tűnik, mint eddig. Megint félénknek meg mintha félne valamitől.

Nyitottam az ajkamat, hogy kérdezzek, de megszólalt a jelzőcsengő és inkább meggondoltam magam. Eszembe jutott a tegnapi, ahogy rám támadt, és a harag csak megtöltött, így inkább hozzá sem szóltam. Rá se néztem, inkább ettem egy kis csokit. Közben a terem egyre jobban megtelt, és lassan a tanár is megérkezett.

Még mindig nem voltak tankönyveim, ezért Kentinnel közösen használtunk. De mielőtt a tanár bele kezdhetett volna a mondandójába, az ajtó kinyílt, és Castiel lépett be. Szórakozottnak tűnt. Maga mögött becsukta az ajtót, és egy szót sem szólt a tanár úrhoz, aki mellesleg elvárta, hogy elnézést kérjen a késésért. S addig nem is folytatta az órát, amíg Castiel ki nem nyögte.

Castiel leült Lysander mellé, közben magam mögött hallottam, hogy Dake a mellette ülő fiúval sugdolózik. Lysander megbökte a könyökével Castielt, aki szenvedve kinyögte.

- Elnézést – mondta, és megrázta a fejét sóhajtva, Lysander pedig oda súgta neki, hogy viselkedjen.

Mint egy kisfiú, úgy tűnt a Vörös. Lysander pedig mint egy anyuka, aki neveli a fiát. Véletlenül képzeltem el, valószínűleg semmi vicces nem volt benne, de én az akaratom ellenére is felkuncogtam. S amikor feleszméltem, azonnal az ajkamhoz kaptam a kezem, közben Castiel fordult hátra. Csúnyán nézett rám, én meg megköszörültem a torkom, és elkaptam róla a tekintetem. Mintha semmi sem történt volna. De azért az ujjaim mögött mosolyogtam.

- Tehát – szólalt fel a tanár éles hanggal, mint aki ideges. Francba, nem tudom a nevét. – Nyissátok ki a tankönyvet a tizenharmadik oldalon…

Elérkezett az első szünet, én meg hirtelen elbizonytalanodottam, ahogy láttam, hogy pár lány – akikkel akartam volna barátkozni – kimentek a teremből. Jaj, mi van, ha még sem sikerül? Az végül is… Olyan kínos lenne… Ajj, inkább megpróbálom a következő szünetben.

Aztán az az utáni szünetben…

Majd az azutániban…

És így folytatódott az utolsó óráig…

Túl gyáva voltam, egyszer sem mertem megközelíteni őket. Adjam fel? Nem… Franc, haza akarok menni.

Csalódottan ültem be Kentin kocsijába, még szóba állni sem akartam vele. Nem is tudtam, hogy képes vagyok beijedni ennyitől. Bezzeg, ha Daichi szétveréséről lenne szó… Cöh…

Mikor hazaértünk, az első dolog, amit tenni akartam, le akartam zuhanyozni. Kényelmetlenül éreztem magam. Egy jó meleg fürdő biztosan ellazít. Ilyen kis semmiségtől rég idegeskedtem.

Elmerülve a meleg vízben lehunytam a szemem, hajamat nem kötöttem föl. Próbáltam valami szépre gondolni, valami jó kis romantikust elképzelni. De ehelyett csak a hajam jutott eszembe. A színe. Kék… Daichi kedvenc színe… Résnyire kinyitottam a szemem és felpillantottam a fehér plafonra.

Daichi nem engedte, hogy más színűre fessem a hajam… Unom a kéket… Talán befesthetném feketére… Vagy… Barnára… Hiányzik az eredeti hajszínem. Visszafestem barnára. Ezt fogom tenni.

Felültem. Ettől a gondolattól úgy fellelkesültem, hogy legszívesebben most azonnal cselekednék. Miért ne tehetném meg?

Visszadőltem és újra lehunytam a szemem. Csak arra gondoltam, hogy bármit megtehetek, Daichi nincs itt, ő nem parancsolgathat nekem. Itt csak én vagyok, és Kentinnek sem kell engedelmeskednem. Ki vagyok én, hogy azt tegyem, amit mások mondanak? Nem vagyok rabszolga.

Ajkamba haraptam, és ökölbe szorult a két kezem.

Nyugi Moemi! Mindent csak lassan…

Mosolyogj!

Erős vagy.

Bármit megtehetsz.

Határ a csillagos ég.

Meg Daichi… A picsába már.

Felsóhajtottam, és elhessegettem a gondolataimat erről, ehelyett egy történetet képzeltem el. Sikerült is elterelnem a gondolataimat… Aha… Sikerül… De még mennyire… Ehh…

Sikerült bealudnom, és amikor kinyitottam a szemeimet, kit pillantottam meg? Kit? Na? Kit? KENTIN!!!

Felsikítottam, és összehúztam magam, a kezeimmel meg eltakartam a melleimet.

- PERVEERZ! – kiáltottam, Kentin feje pedig full vörös volt. S csak akkor tért észhez, amikor rá kiáltottam.

- S-saj… Sajnálom… - motyogta pislogva.

- Menj már ki – locsoltam le, ő meg összeszorította a szemeit, kezeivel védekezve a víz elől. – Menj ki!

Kentin kirohant és még az ajtót sem csukta be.

Éreztem, hogy ég az arcom. A tenyeremet a szám elé tettem, és mélyeket lélegeztem. Ez nemcsak, hogy rohadt kínos volt… de… ezt nem gondoltam volna Kentinről… Hogy ilyen perverz.