10. rész

10. rész

Pietro Salvatore Esposito

Szeptember 16. (Szerda)

Oh, my god. It’s really… bad.

Very bad.

Mhmhmh…

Az irodámban ültem, asztalon könyököltem, s az egyik tenyeremben a fejem pihent. A másik kezemmel meg kopogtattam az ujjaimmal. Higgadt voltam, ámbár belülről kicsit sem mondhatnám ezt, mert gondolatban szétütöttem mindent. Az iratokat, a tollakat, a könyveket, a lámpát, a telefont, a laptopot, az egeret, a széket, a bútorokat, az ablakot, a függönyt, az íróasztalt. Mindent, ami az irodámban található. Mindent… De mint mondtam, csak gondolatban. Nyugodtnak kell lennem.

Az is vagyok.

Gondolkoznom kell. Ki kell találnom egy tervet, amivel végleg tönkre tehetem Fujimaki gecit.

Hallom a falra felszerelt óra kattogását.

Tikk-takk. Tikk-takk.

Semmi.

Semmi hasznos.

Megőrülök.

Felálltam. Lekapcsoltam a villanyt, és elindultam kifelé, de a telefon megállított. Az egyik szarjankó hívott. Kinyomtam. Nem vagyok hajlandó beszélni ilyen szarokkal. Ha egymaguk nem tudják elintézni, amit parancsoltam, hát majd én fogom. De abban semmi jó nem lesz.

Beültem az autómba. Az ajtót becsaptam, és a két kezemet a kormányra helyeztem, majd ez után vettem egy mély levegőt. Elindultam, de gondolkoztam tovább.

Elvigyorogtam egy idő után, mert kitaláltam valamit.

Daichi gyengepontja. Egy nő. Mhmhmh…

Holnap mindent elintézek.

Moemi

A laptopomat kikapcsoltam, eltettem, és nyújtózkodtam egyet. Ásítottam, aztán visszadőltem az ágyba. A plafonra helyeztem a tekintetem, és egyenletesen lélegeztem. Jelen pillanatban tele volt a fejem mindenféle gondolattal, amelyek elszomorítottak. De ez csak valószínűleg azért, mert végignéztem egy animet.

Felsóhajtottam, és oldalra dőltem. Lehunytam a szemem.

Nem bírtam elmosolyodni, mert fájt a szívem. Ajj, az az anime.

A mellkasomra helyeztem az egyik tenyeremet és mélyebbeket lélegeztem. Eszembe jutott a múltam, hogy mennyire fájt élni. Nem akarok emlékezni.

A másik oldalamra dőltem, és a függönyre pillantottam. A szobában sötét volt, és csak a kinti autók zaja szűrődött be a csendes kis lakásomba.

Biztonságban vagyok itt. Azt hiszem.

Megint átfordultam a másik oldalamra. Aztán a hátamra feküdtem, és újra a plafont néztem. Túlságosan is csend van itt. Mit csinálhat Kentin?

Felültem, és az ajtóra pillantottam.

Kimentem a szobámból, lassan végigsétáltam a folyosón, majd a kanyarnál kikukucskáltam, de Kentin sehol sem láttam. A nappaliba beljebb léptem, és körülnéztem, de sehol sem volt. Hova tűnt?

Megvontam a vállam, és elindultam a fürdőszoba felé. S amikor kinyitottam az ajtót, felkapcsoltam a villanyt, magam mögött meg becsuktam az ajtót. Megmostam az arcom, és a tükörben a saját szemembe néztem. Az ajkamba haraptam, miközben bekönnyezett a szemem.

Tulajdonképpen mindenemet utáltam. Daichi miatt.

Lerogytam a földre, és a tenyerembe ejtettem a fejem, és… sírtam. Az anime miatt… sírtam.